Időről időre – főleg a hideg téli estéken – szeretem előszedni és átnézni azokat a fényképeket, amelyeket akkor hoztam magammal, amikor Horgosról Magyarcsernyére költöztem. Vannak közöttük kirándulós, táborozós, születésnapokat ünneplős, rokonokkal és unokatestvérekkel pózolgatós, hóembert építős és boldogan szánkózós képeim is. Mindegyik fotó olyan pillanatot örökít meg, melyre nagyon szívesen emlékszem.
Még elevenen él bennem az a gyermekkori élmény, amikor az egyik év telén annyi hó leesett a faluban, hogy az udvarra is alig tudtunk kimenni. Édesapám elkezdte kilapátolni a havat az utcára, a szemközti oldalra. Akkoriban még nem ásták ki az esővíz-elvezető, illetve -összegyűjtő árkokat, s mivel a házunkkal szemben található üres portán egy gyümölcsöst alakítottak ki, ő úgy döntött, hogy arra az oldalra kupacolja azt. A két öcsémmel együtt egy hatalmas hóembert építettünk, s közben arra lettünk figyelmesek, hogy apám a hólapáttal ütögetni, majd taposni kezdte a hatalmas hókupac oldalának egy részét, és ezt a műveletet addig folytatta, amíg rá nem jöttünk arra, hogy egy csúszdát épít, s hogy most épp a lépcsők kialakításán fáradozik. A hócsúszda híre gyorsan elterjedt az utcánkban, majd a szomszédos utcákban is, így sokan összesereglettek játszani. Mindenki hozta a szánkóját, a zsákját, aki pedig csak arra járt éppen, de szerette volna kipróbálni a csúszdát, annak kölcsönadtuk a mi szánkónkat, mert örültünk a sok új játszótársnak. Apám törekvéseit támogatta egy másik utcabeli ember is, aki egy egész nagy pótkocsinyi havat lapátolt ki az udvarából, majd elhozta hozzánk. A csúszda így két hétig állt, és szolgálta a környékbeli gyermekek szánkózását, aztán elolvadt.
Később, mivel a mi utcánk végét kettészelte az autópálya, egy hidat kellett építeni, hogy az összekösse a két részre osztott utcát, illetve hogy az utca másik felében élőknek ne az autópályán kelljen átkelniük, ha menni szeretnének valahova. Így, amikor leesett az első nagyobb hó, mindig tudtuk, hogy hol fogunk csúszdázni. Hogy útközben mennyi angyalkát készítettünk a hóban birkózás után, illetve mennyi hógolyócsatát megvívtunk az épp arra igyekvőkkel, vagy ott, a híd oldalában hány szánkót vertünk szét az öcséimmel, már össze sem tudom számolni. Viszont sosem bánkódtunk, mert feltaláltuk magunkat, kerestünk otthon üres zsákokat, megtöltöttük azokat a kinőtt vagy szakadt ruháinkkal, esetleg szalmával, és szüleink dorgálásával mit sem törődve mentünk vissza a tiltott, illetve veszélyes pályára szánkózni, csúszdázni. A tinik körében akkoriban nagyon népszerű volt, hogy a traktorok mögé kötöttek több szánkót, és úgy mentek a faluban egy kört a friss hóban, de azt én sosem mertem bevállalni.
A hidegebb estéken bent ültünk, és a Mikulásra vagy a karácsonyra ajándékba kapott társasjátékainkat szedtük elő, és azzal játszottunk. Amikor azokat meguntuk, akkor sakkoztunk vagy kártyáztunk, néha filmet néztünk. Szerettük a gyerekfilmeket, a Reszkessetek betörők!-et, A Pál utcai fiúkat, s együtt kiabáltuk Nemecseknek, hogy ne menjen a vízbe, mert megfázik, de ugyanúgy együtt éreztünk a Légy jó mindhalálig! Nyilas Misijével, amikor társai felbontották a pakkját, és megették a cipőpasztáját, illetve sajnálkoztunk azon, hogy nem akar többé debreceni diák lenni. Mi, öten, rongyosra néztük ezeket a filmeket, szinte fejből tudtuk a szövegeket. És sokszor vártuk A kék madarat is, illetve a kedvenc rajzfilmjeinket.
Az utóbbi időszakban sajnos kevés hó esik, ami sok esetben gátat szab az ilyen, vagy legalább ehhez hasonló téli örömök megélésének. Én nagyon szerettem gyermekként a telet és a havat, éppen ezért nagyon rossz érzés számomra az, hogy a fiamat, aki már hatéves, csak alig néhányszor tudtuk elvinni szánkózni, tavaly csak egyszer, mivel másnap délelőtt az összes hó elolvadt. Sajnos a téli délutánokat így nem a hóban játszva töltjük el, hanem bent ülünk, fekszünk, játszunk, így kínlódjuk végig a végtelennek tűnő, hosszú napokat. Mintha a hó is érezné azt, hogy felgyorsult a világ. Csak jön, esik egy kicsit, aztán siet tovább. Nem ér rá megmaradni, s lassan oda jutunk, hogy kincset fognak érni a gyermekkorunkból megőrzött emlékeink, illetve a fényképeink, mert azok tudják csak majd alátámasztani a történeteinket.
Nyitókép: Még elevenen él bennem az a gyermekkori élmény, amikor az egyik év telén annyi hó leesett a faluban, hogy az udvarra is alig tudtunk kimenni (Fotó: Pixabay)
