Nincs is annál megnyugtatóbb, mint a ropogó tűzifa látványa a kandalló tiszta üvegablakán keresztül. Picit arrébb a cirmos kandúr elégedetten nyújtózkodik a kosarában, a cuki kutyusok vakkantása pedig behallatszik a fehér dunyhába burkolózott udvarból. A hangszóróból reklámmentes karácsonyi dallamok lengik be a nappaliszobát, ami ezüstös és piros árnyalatú dekorációba öltözött az ünnepekre. Az ízlésesen feldíszített fenyőfán ritmikusan megcsillan az elektromos fényfüzér. A fahéjas-almás kalács aromája és a folyami pontyból készült lé ínycsiklandozó illata köszönti a házba lépőt. Jézuska születésekor nyugalom és béke honol a lelkekben. A szerény ajándékok előre bekészítve várják szentestén, hogy a fa alá kerüljenek. A gyerekek pedig kedvesen mosolyogva várakoznak, mondjuk dominóznak, amihez aztán kiegyensúlyozott szüleik is csatlakoznak. Közben megérkeznek a mosolygós nagyszülők is, és kedves családi anekdotázás veszi kezdetét. Körülbelül ez lehetne minden család ideális karácsonyi élménye.
Ehhez képest december 24-ére már csak latyak sem maradt a hóból. A kályhánkat nem sikerült időben rendbe tenni, így ugyan átsejlett a láng az üvegablakon, de jó adag kormon kellett magát átverekednie. Pamacska, a hurkás hasú cirmos kacor királyunk körülbelül óránként vertyogta éhhalálát, miközben dörgölődzött és majd felbuktam benne a konyhában sertepertélve. Még reggel a kutyáink kiszabadították magukat az elkerített udvarrészből, és szokásukhoz híven néhány perc alatt átrendezték a mozdítható részeit a fészernek, szétcincálva a szállításra váró egy-két szemetes zsákot. Az internetes videomegosztó kétpercenként ontotta a megszakíthatatlan reklámfűzért, mire rákattintottam az egyik rádióállomásra. Miután másra nem jutott időm, takarítás gyanánt előző nap gyorsan felporszívóztam, csakhogy másnapra a padlón éktelenkedő morzsák és a mindenféle pöszmötök erről mit sem tudtak, úgyhogy a nap folyamán földre hullott kókuszreszelék már fel sem tűnt. A szárítóról lekapkodott ruhák kupacára meg ráborítottam egy paplant. Az ambiciózus konyhai karrierem ezúttal sem indult útjára. Felesleges is lett volna magam törni a hagyományosnak nevezett ünnepi menüvel, mert a mézes almán, dión és fokhagymán kívül nálunk más belőle nem igazán népszerű. Szenteste délelőttjén aztán kiderült, hogy még hiányzik némi ajándék, és a testvérem is az utolsó pillanatra halasztotta a beszerzésüket, így együtt indultunk a „végső portyázásra”. Állította, hogy „csak fél órára”, amiből aztán kettő és fél lett. A karácsonyfát eddig szigorúan szenteste díszítettük fel, kész szerencse, hogy most két nappal korábban voltunk kénytelenek, mert a szűk család aznap tudott csak együtt lenni. A gyerekek, miután szét voltam esve, gondtalanul merülhettek bele a telefon és a számítógép monitorjába. Csak némi kakaskodásra emelték fel a fejüket, meg hogy éhesek, de mást kérnek, persze hogy nem azt, ami már az asztalon. Az ajándékozás varázsa mára már kissé megkopott, a kamasz és kiskamasz világukba a kicsinyeket lázba hozó kisautók, édességek már nem okoznak akkora kirobbanó örömöt. Azért csak várják a meglepetést, és a lego még mindig sláger. A fényesen csillogó, csokiforma krém táblák édes íztelenségét automatikusan ajándékozzák tovább. Még ma is oda kell figyelnem, hogy sem minőségében, sem mennyiségében ne legyen különbség a két csomag között, így a „kívülről jövő” ajándékok egy része pótlásra szorul, mert ellenkező esetben kitör a cirkusz! Azaz e nélkül sem ússzuk meg kisebb-nagyobb összeszólalkozás, sértődés nélkül.
A legutóbbit kivéve mindezidáig nem volt kérdés, hogy a karácsonyunk a korábbi években már megszokott forgatókönyv szerint zajlik, fadíszítés, istentisztelet, mise, a Jézuska ajándékai nálunk, a mamiéknál, aztán irány Királyhalom a nagymamához a böjti vacsorára és az éjféli misére. Hetekig úgy volt, hogy bizonyos kötelezettségek miatt decemberben máshol töltjük az ünnepeket, míg végül is maradtunk itthon, és szilveszterre utaztunk el. Figyelmeztettek bennünket, hogy Ausztria ugyan gyönyörű ilyenkor, csakhogy az ételárak borzasztóan elszálltak az EU-ban. Ezért, meg a jóféle hazai ízek varázsára gondolva, napokkal előtte bevásároltam házi vágású kolbászból, kolbászhússal töltött combból, nem maradhatott el a pótolhatatlan csevap, a baromfiudvarban kapirgáló kakasból főtt leves, a spagetti alapanyag, azaz a darált hús. Amolyan vajdasági merőkanállal mért mennyiségben. Mivel hús kevés eséllyel vihető át a határon, ezért ha nem is sütöttem-főztem meg mindent, de hőkezeltem „személyes használatra”. Átlépéskor ugyan kukacoskodtak velünk a raktérből áradó illatok miatt, de néhány lefitymáló és kellemetlenkedő kommentárral megúsztuk. A majd hatórás autóutat alig néhány óra pihenés követett, aztán még egy „kis” 400 km-es autópálya az Alpok felé, ez utóbbit nekem kellett levezetni. A szívélyes fogadtatás után örömmel kezdtük kipakolni a bekészített hazai ízeket, majd legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy nem nagyon lesz vevő a néhány év távollét alatt „zsírossá vált” vajdasági konyhára. Úgyhogy a több órányi konyhai robot, a munkahelyi kötelezettségek mellett stratégiai tervezést igénylő főzőcske és a ráfordított anyagiak jó része felesleges volt.
Sebaj, lapoztam, mert kárpótolt az élmény, hiszen szemet-gyönyörködtető tájakon jártunk, patakocskákkal átszelt fenyveserdőben sétálhattunk és csodás élmény volt magunkba szippantani a frissen lehullott húsz cm-es hó illatát. Szilveszter estéjén ropogott körülöttünk a petárdáktól a föld, a tűzijátéktól az égbolt, de a Catan telepesei társasjáték izgalmában minket semmi sem zavarhatott meg. Aztán a folytatásban ismét 400 km-es autópálya következett a kormánykerék mögött, amit további rokonlátogatás, vagyis őrvidéki és magyarországi kitérő tett kalandossá a Balaton-felvidék hepehupáin ereszkedve. Itt már szerencsére nem én vezettem, mert hogy a navigáció „kegyes” idegenvezetésének köszönhetően hullafáradtan még Tihany sétálóutcájával is megismerkedtünk.
A szilveszteri kiruccanás üzemanyag- és ételköltségei alaposan megkurtították a családi költségvetést. Ez utóbbi igazából nem bosszantana, ha lett volna értelme. Az étel egy része megromlott az úton, de ennek nagyon megörültek itthon négylábú családtagjaink, így legalább mégsem veszett teljesen kárba egy alpesi kukában. Mindezeket számba véve mégis hálával telt meg a szívem, hogy épen és egészségesen megjártuk az utunkat mi is és a kocsink is. Hogy láthattuk Nyugat-Európa csodás, több évszázados építészeti örökségét, amitől bennünket megfosztott a történelem. Megtapasztalhattuk a szépen rendben tartott, ízléses, ám urbanizálódott falvakat, ahol háziállatot, konyhakertet már csak nagyítóval lehet találni. Elméláztunk azon is, hogy a friss havon alig hancúrozott egy-két gyermek. A térfigyelő kamerájukkal is kukkoló szomszédok pedig köszönés gyanánt odavakkantottak valamit, és bosszankodtak, mert rossz helyre parkoltam. Csodás volt tehát a szilveszteri kiruccanásunk, de még nagyobb megnyugvással tértünk haza a mi kis, ezer sebből vérző „balkáni valóságunkba”.
Nyitókép: Pixabay
