Évtizedekig éltünk egy olyan világrendben, amelynek napjainkban már csak a darabjait láthatjuk, találhatjuk meg. A régi szerkezet már nem recseg, hanem folyamatosan hullik szét. Talán egy békésebb világ erodálódik, s talán jön egy újabb, békétlenebb, erőszakosabb. Sokan figyelik árgus szemekkel a változásokat. Közülük némelyek a jobb világ kialakulásában reménykednek, mások attól tartanak, hogy az eddiginél (sokkal) rosszabb jön. És ami napjainkban zajlik az csak a felkészülés egy óriási, véres globális konfliktusra.
A virtuális és információs térben már több mint tíz éve dúl a világháború. A valóságban a bolygónak „csak” mintegy ötven helyszínén folynak fegyveres harcok, lokális, vagy törzsi háborúk. Donald Trump amerikai elnök nemrég kereskedelmi háborút kezdett, amibe egyre többen sodródnak bele. Az országok nem hagyják magukat, megtorlásokkal válaszolnak.
A történelemben nem egy példa akad, hogy kiterjedt katonai konfliktusokat vámháborúk előztek meg. Az pedig szinte törvényszerűvé vált, hogy a birodalmak, vagy csak az országok valamelyike egy-egy békésebb időszak után háborút indított.
A növény- és állatvilágban ilyen még nem fordult elő. Inkább arról tudunk, hogy az emberek pusztító hadjáratai – az érintett területeken, sőt gyakran távolabb is – mérhetetlen károkat és szenvedést okoznak a természetnek, az egész élővilágnak.
Pedig a fordítottja is megtörténhetne. Például úgy, hogy az éppen hetvenkedő kis-, vagy nagyhatalomra a Föld minden fája egyszerre zúdítaná rá saját lombját.
Az uralkodó elit és alattvalóinak mindegyike így egy óriási mennyiségű falevél alá préselődne és mind odavesznének. Hallott már valaki ilyen esetről, támadásról? Esetleg észlelte már annak jelét, hogy a fák ilyesmire készülnek, vagy a természetben bármelyik növény, vagy állatfaj az emberiség ellen készül pusztító hadjáratra?
Pedig milliónyi faj létezik még a Földön. Igaz, egyre kevesebb. Épp az egyre békétlenebb, erőszakosabb és mohóbb homo sapiens viselkedése miatt.
Hivatalosan ugyan a békére törekszik az emberek többsége, sőt sürgeti is azt, miközben újabbnál újabb hadi eszközöket készít. És igyekszik is kipróbálni, használni. Hol itt, hol ott, hol amott. Bő három éve már Európa is egy ilyen kísérleti telep. Az Ukrajna elleni orosz agresszió során a hiperrakétától és szupertanktól kezdve a különleges vízi drónig rengeteg hadiipari újdonság bemutatkozott már. Közben sorozatban hangzottak el a fenyegetések az atombomba bevetésének lehetőségéről. Másfelől meg a békefelhívások, vagyis a háború befejezésére szólító üzenetek.
De vajon csak akkor van béke, ha hallgatnak a fegyverek? Akkor nagyrészt igen, de e létfontosságú követelmény mellett másra is szükség van. Például a (toleranciából is táplálkozó) szabadságra, amely elvben a béke testvére. Különleges viszony ez, hiszen az egyiknek is, meg a másiknak is megannyi megnyilvánulási formája ismert. Kezdve a szólás-, az akadémiai vagy épp a művészeti szabadságtól a családi, a munka- és a lelki békéig.
Egy részükre intézmények is vigyáznak, vagy legalábbis megpróbálkoznak vele. Az utóbbi időben inkább eredménytelenül. Már ami a (világ)békét illeti. Pedig az általunk sokáig ismert (foghíjas) béke alapköveit a XX. század közepétől országok tucatjai rakták le. Még nevet is adtak nekik. Olyanokat, mint ENSZ Alapokmánya, Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, Helsinki Értekezlet záróokmánya. Ám ezekről újabban egyre kevesebb szó esik; immár más szelek fújnak. Az olyan világformáló nagyhatalmak felől, amelyek erőnek erejével akarják ezeket a békeköveket kicsákányozni az alapokból és helyükre inkább az ököljogot plántálnák.
Ebben a helyzetben nincs olyan valamire való intézmény, mérvadó globális szakmai szervezet, amely ne figyelmeztetne az „újítás” lehetséges ártalmaira, drámai következményeire. Arra, hogy a békével együtt, nagy bajba kerülhet a demokrácia, a szabadság, a joguralom, vagy a (magán)tulajdon biztonsága. És arra, hogy veszélyek leselkednek a gazdaságokra és az állampolgárokra. Jobb esetben áremelkedések, életszínvonal-csökkenés, recesszió, munkanélküliség, rosszabb esetben háború, menekülés, vagy az élet kioltása. Mindez riasztó társadalmi felfordulásokat okozhat világszerte.
Jelenleg senki se tudja, mi lesz a vége. Az is talány, mikor fejeződik be az Ukrajna elleni orosz invázió. Annak ellenére, hogy mostanában ideiglenes és általános tűzszünettel hitegetnek.
Ám az már sokak számára egyértelmű, hogy a Moszkva és az ellenfelei között elmérgesedett, kiélezett viszony még évekig fenntarthatja az instabilitást világszerte, főként Európában. Ezért egyre több állam szövetkezik, fegyverkezik, és a sorkatonai szolgálat visszaállítását fontolgatja. Hivatalosan ugyanakkor mindegyik a békét sürgeti, sőt alig várja, hogy véget érjen az ukrajnai vérzivatar.
Az igazságos és tartós béke nemcsak Ukrajnát illetné meg, hanem a többi országot is, ahol háború dúl. (Hogy csak Szudánt említsük, ahol a 2023 áprilisa óta tartó belháborúban már legalább 15 ezren vesztették életüket, több mint tízmillióan kényszerültek elmenekülni otthonaikból és a lakosság több mint felét, csaknem 25 millió embert az éhínség fenyegeti.)
A békevágy ott is legalább olyan erős, mint Ukrajnában. És másutt is, így a konfliktusövezetek szomszédságában, sőt távolabb is.
Ezt nem csak a pacifisták és civil szervezetek, mozgalmak állítják, hanem politikai vezetők is, akik gyakran másként cselekszenek. Sőt létezik egy nemzetközi szervezet is, az ENSZ, amelynek megannyi teendője mellett a világbéke elérése is fontos feladata lenne.
Szép számmal akadnak olyanok is, akik egyéni hozzájárulással sokat tesznek a békéért. Közülük némelyek Nobel-díjat kapnak. A díjalapító Alfred Nobel úgy rendelkezett, hogy a kiválasztott olyan személy legyen, „aki a legtöbbet, vagy a legkimagaslóbban tette a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért vagy békekongresszusok tartásáért és előkészítéséért”.
A békének persze ára is van, és többen is kellenek hozzá. Mindenekelőtt olyanok, akik fenntartják, szükség esetén megkötik, olykor pedig olyanok is, akik felelősséget, garanciát vállalnak érte. Ha másért nem, valamilyen ellenszolgáltatásért cserébe, ami a javukat szolgálja.
És nem árt a védnök sem. Bár a népek évezredek óta erre isteneket, istennőket is kijelöltek, gyakran ezek a felsőbb lények is tehetetlennek bizonyultak a háború isteneivel, de legfőképpen a harcias emberekkel szemben.
Imák, varázsszavak is vannak a békéért. Sőt 1981 óta világnapja is szerepel egyik-másik naptárban, január 1-jére bejegyezve. Elvben tehát minden évnek békével kellene kezdődnie. Ehhez azonban sokkal nagyobb elszántság kellene. Természetesen az emberek részéről, akik fura módon leginkább csak a hiánya idején érzik a béke fontosságát.
Nyitókép: PIxabay
