Olyan hatalmas támadó visszhangot váltott ki az európai (balliberális) sajtóban Magyarország és Lengyelország uniós vétója, mintha a két kormány terrortámadást intézett volna az Európai Unió ellen. Pedig a szervezet dokumentumai – valóban demokratikus szabályként – a vétójogot is tartalmazzák. Mert ez az eszköz szavatolja, hogy a kisebbségre ne lehessen olyan döntéseket ráerőszakolni, amelyek sértik alapvető érdekeit. A média mégis átkot szórt a két (nem mellékesen) konzervatív kormányra, legfőképp Orbán Viktor magyar kormányfőre. Mert a renitenskedők aláaknázták az unió 2027-ig szóló költségvetését és a helyreállítási alaphoz szükséges rendeletet. Érdemes megjegyezni, hogy az előbbinek az elfogadása nélkül is fölhasználható lenne – kissé módosult szabályokkal – újév után is a pénz. Az utóbbi viszont 750 milliárd eurós kedvező hitelt (még nem létező pénzt!) jelentene a koronavírus-járvány miatt bekövetkezett gazdasági gondok fölszámolására vagy enyhítésére. A kölcsön halogatása valóban fejfájást okozhat a nagy adóssággal küszködő államoknak, főként a délieknek: spanyoloknak, olaszoknak és görögöknek.
Akik kígyót-békát kiáltanak a vétózókra, azok nemigen emlegetik azt a tényt, hogy júliusban az Európai Tanács (az állam- és kormányfők testülete) kemény viták után elfogadott egy javaslatot, és ha jóváhagyta volna az Európai Parlament, azóta már pénzügyekben békésen csordogálnának az események. A magyar kormányfő korábban kijelentette, hogy bár Magyarország meglenne a helyreállítási alap (hitel) nélkül, de szolidaritást vállalva a ráutaltakkal, megszavazza. Így is történt.
Már korábban jelentkeztek azonban olyan törekvések, amelyek igyekeztek a jogállamiság igencsak képlékeny szabályaihoz kötni a pénzelosztást, illetve majdan korlátozni a fölhasználását, amennyiben a jogállami szabályok sérülnének, sőt akkor is, ha ennek komoly kockázata vetődne föl. Végül a tanács, azaz minden ország elfogadta a dokumentumot, ám a parlament „több jogállamiságot” akar belevinni a pénzügyekbe (is), ezért a tanácshatározatot „megfúrta”, majd a soros német elnökséggel kidolgozott módosítást két ország megvétózta. Egyiknek is, másiknak is joga volt rá.
Nyílt titok, hogy az „árukötés”, vagyis a jogállamiság beleszövése a pénzelosztásba elsősorban Lengyelország és Magyarország megfegyelmezésére szolgálna. Ennek a fogalomnak a megítélése ugyanis igen szubjektív, az Európai Bizottság így szinte szabad kezet kapott volna, hogy mondvacsinált magyarázatokkal visszatartson uniós pénzeket, nagy lépést téve a nemzeti szuverenitás megvonása felé.
Ez a két ország régóta szálka (inkább már gerenda) a liberális hatalmak szemében. Mert számukra nem létezik jobboldali, konzervatív demokrácia, hanem csak balliberális. Ennek pedig része a bevándorlás támogatása, az LMBTQ-jogok piedesztálra emelése, a hagyományok és a nemzeti értékek mellőzése, gyakran a deviancia propagálása a normálissal szemben. Helyenként már olyan mértékben, hogy az utóbbiaknak kell védekezniük. Ilyesféle út vezet talán a nyílt társadalom létrejöttéhez. Nem mellékesen: ami majd fölszámolja önmagát, miután a bevándorlás következtében az iszlám jogrend uralkodik el Európában. Egyelőre ugyanis nem sok jel utal arra, hogy Nyugat nagyot lépett volna előre a multikulturális együttélés terén, arra viszont igen, hogy az „őslakosok” lépésről lépésre adják föl identitásukat. Hogy miért kellene mindenáron rákényszeríteni a liberális berendezkedést azokra az országokra is, amelyek ezt nem szeretnék? Talán azért, mert nagyon rosszulesne az önmegsemmisítésben „sikeres” nemzeteknek, ha hosszabb távon (már nem maratonin) bebizonyosodna: akár meg is lehetett volna maradni.
Az unió politikáját kétségtelenül jelentősen befolyásoló és a migrációt minden eszközzel segítő Soros György máris hangoztatta, hogy meg kell büntetni Magyarországot és Lengyelországot.
A jogállamiságra nagyon kényes unió azonban saját köreiben kevésbé finnyás. Amikor például Magyarország kerítést épített az illegális bevándorlás megállítására, micsoda hadjárat indult ellene! Pedig szerződéses kötelesség a schengeni határok védelme. Emlékszünk még a hazugságoktól hemzsegő Sargentini-jelentésre épülő 7. cikkely szerinti, még be nem fejeződött eljárás elindítására? A szavazás előtt négy nappal hoztak titkosított döntést, hogy a tartózkodó szavazatokat nem számítják be. Így lett meg a szükséges kétharmad.
Föltételezhetően végül mégis kompromisszumos megoldás születik a költségvetésről és a helyreállítási alapról. Mégis érdemes kitérni – visszautalva a „demokratikus” uniós eljárásokra – egy magyar ellenzéki portálon közölt sokatmondó és tanulságos megoldási javaslatra. Szerintük a hitelfölvétel kerülőutakon megoldható Orbánék nélkül is, a költségvetés viszont nem: „Hacsak a hetes cikkelyes eljárást életbe nem léptetik egyszerre a két ország ellen. Akkor nem szavazhatna az eljárásban egyik sem, tehát nem vétózhatnák egymás elmeszelését. Ha meg elmeszelik őket, már csak a szavazati joguk felfüggesztése kell, aztán el is lehet fogadni azt az áhított költségvetést.”
