Nagy vihart kavart a belgrádi Köztársaság tér több, mint egy évet igénylő felújítása utáni megnyitó. Nincs olyan ember, aki nem alkotott véleményt a tér új kinézetéről. Sokan jelentősen több növényre számítottak, mások korszerűbb megoldásokra, míg voltak olyanok is, akik kevesebb kőre. Bevallom, én is azok táborába tartozom, akiknek nem nyerte el a tetszését az új tér, de azt is el kell mondanom, hogy valahol mélyen megértem, mit szeretett volna a térrendező elérni.
(Fotó: Miklós Hajnalka)
Az esztétikai megoldások vitathatók, mindenkinek van elképzelése arról, hogyan kell egy térnek kinéznie, mire van szüksége ahhoz, hogy jól érezze ott magát az ember, de mindezek szubjektív meglátások. Tény, hogy minden nagyvárosnak van egy, vagy több nagy központi tere, amelyet különböző tartalmakkal tölthet meg. Vegyük például Rómát, ahol több tér is fogadja a látogatókat, és mindegyiknek külön tartalma van, de ellátogathatunk bármelyik másik európai nagyvárosba is, legyen az Berlin, Prága, Bécs vagy Budapest, a térnek fontos társadalmi szerepe van. Gondolom, ebből indultak ki a belgrádi tervezők is, tartalommal akarták megtölteni a Köztársaság teret, mégpedig koncertek szabadtéri helyszíneként képzelték el a jövőben. Meg is tartották már itt az első koncertet.
(Fotó: Miklós Hajnalka)
Európa nagyvárosai (legalábbis ahol én jártam) hagyományt ápolva, történelmi jelentőséget megőrizve, olyan terekkel rendelkeznek, amelyek a környezetükkel egy kerek egészet alkotnak. Minden térnek „kerete van”, ha nem is épületek veszik körbe, más megoldásokkal érték el a tervezők, hogy a szabad ég alatt ugyan, de valaminek a közepén érezze magát az ember, és megérezze az adott város hangulatát. A belgrádi térnek nincs kerete, és ez számomra zavaró. Letisztult ugyan a tér, meg olyan „nagyvilági” lett, ám elveszítette a lelkét. Eltűntek a virágágyások, a betont felváltotta a kő, mindent kőlapokkal oldottak meg, még a tér körüli utat is, ahol autók, buszok, trolibuszok haladnak el több sávban, kikövezték. A padok is kőből vannak, amelyek mindegyike a tér szélén található, egymás mögött elhelyezve. A fák többsége pedig fakaspóba került. Így a gyökerük nem nyomja majd fel a lapokat, ám fejlődni sem tudnak majd nagyon, csakúgy mint társaik, amelyek ugyan a földbe vannak ültetve, de egy betonabroncs gátolja a gyökér terjedését. Lombos fákra, terebélyes árnyékra nem lehet majd számítani. Ez zavarja a leginkább a fővárosban élőket, és az, hogy a virágok a tér helyett a reflektorokat díszítik.
(Fotó: Miklós Hajnalka)
Ugyanakkor valahogy kissé a tér szélére szorult a török seregek visszavonulását kiharcoló Mihailo Obrenović kenéz emlékét őrző szobor is. A kenéz rendkívüli diplomáciai tehetségéről tett tanúbizonyságot a saját idejében, akinek tragikus halála után a nép maga emeltette a szobrot. Ma ennek a 19. századi diplomatának a szobrát (amit a Firenzében található világhírű Dante-szobor megalkotója, Enrico Pazzi, olasz szobrász formált meg) mindenki csak a lovasszoborként ismer, és az egyik legismertebb találkahely a városban. A Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Színház előtt álló szobor felújítása pompásra sikeredett, még sincs központi szerepe a téren. Ennek ellenére, miután továbbra is itt várakoznak a legtöbben, olyan érzése támad az embernek, hogy a hatalmas területből már csak a szobor körüli teret érzik az emberek magukénak.
