Nemrég néztem végig a Csernobil minisorozatot, amelyben az atomerőmű tetején felhalmozódott, halálos radioaktív hulladékot eltakarító embereket biorobotoknak hívták a főszereplők – ez nem csak a műalkotásban történt így. Találó, könyörtelen megnevezés. A robot meghatározása szerint olyan gép, amely feladatok végrehajtására képes előzetes programozás alapján. Sőt: feladatok elvégzésére hozták létre. A csernobili biorobotokkal közölték a feladatot, nekik pedig el kellett végezniük, nem volt választási lehetőségük. Ám ők nem robotok voltak. A görög eredetű bio előtag arra utal, hogy a cselekvő nem gép, nem csak egy – fizikai értelemben vett – test és a beleírt feladat-végrehajtási lánc. Több annál. Élő szervezet, organikus létforma, amelynek nem kizárólag a funkciója határozza meg teljes valóját. Ami a funkción túl van, épp az a tényező, amellyel minden élőlény több a halott anyagnál. A szikra. A háromosztatú emberkép – test, szellem, lélek – fényében a biorobot megnevezés egészen ijesztő távlatokat nyit meg a gondolatok előtt.
Mindenfelől a robotika fejlődéséről lehet olvasni-hallani. Számos kutatás, előrejelzés létezik, amelyek egyöntetűen a robotok rohamosan növekvő szerepét mutatják világunkban. Legjellemzőbb példa a gyári futószalagok munkásait felváltó gépeké. Az előrejelzések szerint néhány évtized múlva elenyésző emberi eredetű fizikai munkára lesz szükség a földön. A humanoid robotokról egyelőre nagyrészt bárgyú, vicces videókat lehet megtekinteni a világhálón, a szerencsétlen „teremtmények” (sic!) csetlenek-botlanak, ahogy megpróbálják betáplált algoritmusok alapján leutánozni az emberi viselkedést. Bár bizonyos típusú feladatok, például logikai talányok vagy egy sakkjátszma esetében a mesterséges intelligencia már felveszi a versenyt a természetessel, vagy felül is múlja azt, továbbra is hiányzik az a bizonyos szikra, az élő – emberi – többlet, a spontán reakció.
Két gondolat.
Ridley Scott Philip K. Dick regénye alapján készült 1982-es kultfilmje, a Szárnyas fejvadász rettentő súlyú erkölcsi dilemmákat vet fel: válhat-e teremtővé az ember; ha igen, képes-e megfelelni ennek a hatalmas felelősségnek; az ember által teremtett mesterséges intelligencia – a filmben a humanoid replikáns – a két dimenziós életből beléphet-e a harmadikba, lehet-e lelke? És végül, ha az ember által teremtett lénynek lehet lelke, miben különbözik magától az embertől? A film bravúros befejezése sugallja a választ, amin érezhető a nyolcvanas évek optimista hozzáállása a témához. Annyi azonban bizonyos, hogy a néhány évtizedes, többé-kevésbé romantikus felvetésekhez képest a mai napra egészen másféle területeken is előrerohant az MI fejlődése.
A mechanizáció korszakát éljük, a mozgatórugó pedig a termelés. Ebbe a világtrendbe illeszkedik a fenti példa a gépesítésről. A cél: a lehető leghatékonyabb módon, vagyis a legrövidebb idő alatt a legtöbbet termelni. Kétségtelen, hogy ebben a gépek általában jobbak az embernél. A kérdés: visszahat-e ez a világeszme az emberi természetre, létélményre? S nem csak az eszme: a mindennapjainkban használt kütyük, kis „robotok”, okoseszközök, amelyekről folyamatosan úgy érezzük valahol legbelül, hogy csupán helyettesítenek valamit, amit azért mégsem tudnak megtenni igazán? Amelyek az összenyitott világ fogyasztási futószalagjára rántanak, és teljesen általánossá teszik a kényszerélmények rabságát? Nem az a baj, hogy a gép átveszi az ember helyét egyes területeken. Ez a folyamat gyakran hasznos is lehet. A komoly probléma, hogy ezzel egyidejűleg a kétdimenziós életbe merülve az ember átveszi a gép helyét. Önként, minden fennkölt cél nélkül megy a sugárzó tetőre, ahol, bár legtöbbször nem hal meg, elvesztheti, amiért érdemes élni.
