Léphaft Pál karikatúrája (Archív)
A karikatúra jámbor műfaj. Senkit sem tud megbuktatni, és senkit sem tud királlyá koronázni. Ha ilyen varázsereje lenne, akkor a demokratikus közélet szereplői nemcsak ferde szemmel néznének rá, hanem tartanának is tőle, amikor nagy hangon merőben más, élhetőbb, őszintébb, emberibb világot hirdetnek. Ha ennek a műfajnak ilyen hatalma lenne, akkor már régen karikaturisták uralkodnának a világon.
A karikatúrát sokan csak egy ferde cserépdarabnak tartják, amely abból a nagy tükörből esett ki, amelyben az élet tetszeleg magának. Rajta a fény másként villan, de teljesen veszélytelen, mert senkinek sem veszi el a szeme fényét, csupán a hamis csillogás és a fényudvar tűnik el az emelvényen álló vezérek feje körül. A karikaturista nem tesz mást, csak ezt a fránya tükörcserepet hordozgatja körbe, és nem a fényezett arcokat, hanem a közszereplők tarkóját mutogatja. Úgy készíti el a reflektorfényben állók arcképét, hogy a tarkójukat nézi és rajzolja. Ennyiben különbözik a hírektől, riportoktól, politikai beszámolóktól és jegyzetektől, amelyek a nyomtatott sajtóban, így a Magyar Szóban is körül veszik. Ha van, akkor rajzzal mondja el véleményét a világról és a szabadságról, ha nincs, akkor pedig a hiányával. Ilyen egyszerű ez a műfaj. Csak a nevetés a fegyvere.
Hetvenöt év alatt sok karikaturista érezhette magáénak a Magyar Szó hasábjait. Szerény válogatásunkkal ízelítőt szeretnénk adni abból a gazdag termésből, amely napilapunkban jelent meg az évtizedek során.
