Vasárnap, közép-európai idő szerint hétfőn hajnalban a floridai Miami Gardensben található Hard Rock Stadionban rendezték meg az amerikai kontinens, egyben az egész világ egyik legnagyobb szabású egynapos sporteseményét, a tengerentúli amerikaifutball-bajnokság nagydöntőjét, az LIV. Super Bowl-t. A sportág rajongói az utolsó pillanatokig élvezhették a mérkőzést, izgulhattak, az európai szurkolók sorra önthették magukba a különféle koffeines italokat, mert nagyon is megérte fennmaradni a hajnali órákban… A Kansas City hívei örülhettek a szenzációs utolsó negyedes feltámadásnak és a Chiefs bajnoki címének, a San Franciscónak szorítók bánkódhattak a 49ers utolsó pillanatbeli elvérzése felett, a pártatlanok pedig egyszerűen jól érezhették magukat… De ez az írás nem erről szól.
A Super Bowl hagyományosan a világ legnézettebb sporteseményei és tévéműsorai között van. A rekord 2015-ből származik, amikor világszerte összesen 114,4 millióan voltak kíváncsiak rá, de a legalacsonyabb nézettségi számok is rendszerint alulról súrolják a százmilliót – ehhez kell hozzávenni a helyszínen jelen levő, stadiontól függő 60–100 ezer nézőt. Mindezek fényében érthető, hogy a mérkőzés alatti reklámozás ára finoman szólva is borsos: idén például fél percnyi marketingszereplés egy-egy cégnek nem kevesebb, mint 5,6 millió dollárjába került.
A Super Bowl-ok egyik legfontosabb eleme a mérkőzés mellett a félidei show-műsor, ami – a fentiek fényében érthetően – az egyik legnagyobb arányú megjelenési lehetősége egy-egy zenésznek, előadóművésznek. A negyed órás produkció résztvevőit százmillióan nézik világszerte, ezért egyrészt a szervezőknek évről évre parádésan szórakoztató műsort kell összeállítaniuk, másfelől a meghívott sztároknak gyakorlatilag negyed órába sűrítve művészetük legjavát kell nyújtaniuk (függetlenül az utóbbi évtized robbanásszerűen növekvő internetes lehetőségeitől). Nos, idén Shakira és Jennifer Lopez feleltek a buliért – és bárcsak kihagytam volna. Közelmúltbeli emlékeim közt kutatva nehezen tudok lesújtóbb, kétségbeejtőbb, szorongással telibb negyed órát találni (sic!).
Egy kis kitérő. Számba vettem az utóbbi évtized SB-jainak félidei produkcióit, íme a fő sztárok (az epizódszereplők nélkül) névsora 2011-től: The Who, Black Eyed Peas, Madonna, Beyoncé, Bruno Mars/Red Hot Chili Peppers, Katy Perry/Lenny Kravitz, Coldplay, Lady Gaga, Justin Timberlake, Maroon 5. Változatos lista, amely nagyjából tükrözi a multikulturális, nagybetűs Amerika fősodratú szórakoztatóiparának tendenciáit. De vissza a lényegre.
Nehéz lett volna gátlástalanabb és ízléstelenebb show-t összerakni a floridainál. Nem tegnap óta tart a tendencia, hogy a női popelőadók túlnyomó része a külsejével, az úgynevezett kisugárzásával, vagyis nyers szexuális vonzerejével próbálja kitölteni a semmitmondó dalok keltette űrt, ám Miamiban újabb lépcsőfokára ért ez a folyamat. Biztosan én vagyok túl maradi, de – fogalmazzunk nagyon finoman – továbbra sem tartom szerencsésnek, hogy a negyed órás dramaturgia főszereplői nem mások, mint Shakira és J-Lo különböző domborulatai, hajlatai (illetve az intim tájékok határvidékén táncoló „ruhák”). (Még egy zárójel: van szempont, amelyből nem volt rossz ez az egész, bár a műfaj, amire emlékeztető műsort a két díva előadott, saját, jellegzetes platformokkal rendelkezik a világhálón.) Külön szomorú volt számomra Shakira, akiről korábban minden csípőrázás ellenére feltételeztem némi alkotói méltóságot. Lopeztől viszont nem igazán számíthat az ember többre, mint hogy az ötödik iksz letaposása után is hajlatai mutogatása közben énekelje, ő még mindig „Jenny from the block” (hangsúlyozom: nem a kor a baj!).
Naivak se legyünk, a profit vezérelte világban azt adják a tömegnek, amire a legtöbben kíváncsiak, és úgy tűnik, a szexualitás, a biológia mégiscsak a legerősebb ütőkártya – mondjuk elég szerencsétlen hatás, ha mellé tesszük a világ minden táján felszólaló nőket, akik, érthetően és jogosan, sorra tiltakoznak tárgyiasításuk ellen. Ebben az esetben talán nem kéne piedesztálra emelni az efféle show-műsorok főszereplőit. Summa summarum, a Föld a Super Bowl után is ugyanabba az irányba forog, mint előtte, és külön fejezet lenne kielemezni, ahogyan a világot eluralja a főleg tengerentúlról átcsapó kommersz thrash-giccskultúra. Nekem elég volt annyi, hogy a Shakira–J-Lo-féle videó visszanézése után Prince 2007-es félidei előadásával rendbe hoztam lelki egyensúlyom.
