Tegnap azon emberek millióira emlékeztünk, akik egy tévesen értelmezett és alapjaiból kiforgatott eszme áldozataivá váltak. Mikor egy Karl Marx nevezetű 18 éves fiatalember 1836 októberében szülővárosából, Trierből a hírneves berlini egyetemre érkezett tanulmányainak megkezdése céljából, még senki sem gondolhatta, hogy az általa fémjelzett ideológia egy évszázadon belül milyen károkat és vesztességeket okoz majd az emberiségnek.
Ez az eszme a kommunizmus volt, melynek lényege és célja egy olyan világrend megalkotása, melyben minden társadalmi réteg egyenlővé válik, vagyis megszűnne a gazdagokat és hatalmasakat védő ún. burzsoá rendszer, amely sokak szabadságát gátolta és kevesek jogait védelmezte. A kommunizmust elsősorban a termelési eszközök köztulajdonba vételével, valamint a munka „felszabadításával” érték volna el, mellyel ezen eszme hívei szerint nem csökkenne, hanem épp ellenkezőleg, növekedne a produktivitás mennyisége és minősége is, amellyel kielégíthetők lesznek az emberiség szükségletei. Az alap elgondolás szerint az egyén szabadsága nem kerülhet szembe a közösség szabadságával. Ezzel kapcsolatban Mihail Bakunyin, hírhedt orosz anarchista filozófus a következőképpen fogalmazott: „Az én szabadságomhoz nélkülözhetetlen mindenki szabadsága.”. Ezen eszmék még pozitív töltettel is bírnának, azonban a későbbi félreértelmezések következtében a gyakorlatban rémisztő képet öltöttek. Ehhez – még ha akaratlanul is – Marx is nagyban hozzájárult, mivel az olykor felületes és pontatlan magyarázásaival lehetőséget adott a későbbi félreértelmezéseknek. Friedrich Engelsszel közösen dolgoztak a forradalmian új eszméken, amelyeket az 1847-ben megjelenő Kommunista kiáltványban fogalmaztak meg. Az ebben közölt fő tételük szerint az eddigi összes társadalom története valójában osztályharcok története, valamint ez a küzdelem idővel a munkásréteg győzelmével fog végződni, és egy osztályok és hatalom nélküli társadalom kialakulásával végződik majd. Ezt a végkifejletet kommunizmusnak nevezték el, míg az odáig vezető köztes időszakot a szocializmus jelentette.
A 19. század második felétől kezdődően egyre nagyobb népszerűséget szereztek ezen eszmék, követőik pedig magukat „marxistáknak” nevezték. Maga Marx egyáltalán nem egyezett az elképzeléseikkel, és ő is félremagyarázásnak tekintette azokat. Barátjának és munkatársának, Engelsznek emlékei szerint egyikükkel (Paul Lafargue) kapcsolatban mondta: „Csak az bizonyos, hogy ha ő az, én nem vagyok marxista”. Az 1917-es, Oroszországban bekövetkezett októberi forradalmat követően az egész századot végigkísérték a kommunizmus nevében elkövetett emberiesség ellenes gaztettek, amelyek kitörölhetetlen nyomokat hagytak azon országok és nemzetek történetében, melyeket ez az ideológia érintett. Elég, ha csak családjaink történetében nézünk szét, bizonyosan mindenki találna olyan hozzátartozót, aki valamilyen módon a kommunizmus áldozatává vált. Napjainkban ez alatt mindenkit érthetünk, akiket halálraítéltek, agyonvertek, kirakatperekben meghurcoltak, vagy akik mesterséges éhínségeknek estek áldozatául, egyszóval a rendszer bűneinek közvetlen elszenvedőit. Emellett lehettek olyanok is, akiket osztályhovatartozásuk, vagy nemzetiségük alapján likvidált a kommunista hatalom és még folytathatnánk a sort.
Az áldozatok száma több száz millióra tehető, amibe még belegondolni is rémisztő. Ugyanakkor azt kell mondanunk, hogy valami módon még mi magunk is áldozatai vagyunk ennek a rendszernek, hiszen az oktatáson keresztül a szüleinkbe nevelt kommunista eszméket a viselkedésükön és más különféle módokon akarva-akaratlanul is átörökítették az utódokra. Generációk egész sora fog még felnevelkedni, mire ezt az ún. „emberarcú szocializmust” teljesen leküzdve tudhatják majd. Ezért is kiemelkedően fontos, hogy soha ne feledjük áldozatainkat! Az emlékezés napján, de nemcsak akkor, tudatosítanunk kell a gyermekeinkben az ezen ideológia nevében elkövetett tettek szörnyű súlyát, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy azok a jövőben soha többé ne fordulhassanak elő.
