Manapság verőfényes napsütésben is ritkán látunk az utcán vagy az udvarokban játszó gyerekeket. Régebben teljesen természetes volt, ha iskola után az utcabeli gyerekek összejöttek, addig rúgták a labdát, bújócskáztak, fogócskáztak, üveggolyóztak, amíg be nem sötétedett. Senkit sem zavart, ha fűfoltos vagy sáros nadrágban ment haza, egyszerűen jó volt kint lenni a szabadban. A mai gyerekekre ez nem jellemző, hiszen a fára mászás és a fogócska szerepét az okostelefon és a táblagépek vették át.
Nemrég olvastam arról, hogy a testnevelés nem tartozik a szerbiai diákok kedvenc tantárgyai közé. A nebulók sokszor kifogásokat keresnek, orvosi igazolásokat hoznak a tanárnak vagy egyszerűen ellógnak az órákról. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki azért nem megy be az órára, mert nem tud kézen állni vagy nincs kedve tornázni. Visszagondolva az általános iskolás és középiskolás évekre, nem emlékszem olyan esetre, hogy valamelyik osztálytársam vagy ismerősöm ellógott volna tornaóráról. Senkinek eszébe sem jutott. Lehet, hogy nem tudtam felmászni a kötélen vagy nem ugrottam át a bakot, a gyűrűn átfordulva meg azt sem tudtam, hogy hol a fejem meg a lábam, de nem utáltam a testnevelést. Sokszor éreztem azt, hogy nem nekem találták ki a tornaórát, mégis beálltam a sorba, és a legjobb tudásom szerint megpróbáltam megcsinálni a gyakorlatot.
Fontos leszögezni, hogy a testnevelésórának nem az a célja, hogy olimpikonokat és élsportolókat neveljen a gyerekekből, hanem hogy felhívja a figyelmet az egészséges életmódra és a testmozgásra. A testnevelés, a képzőművészet és a zenekultúra tantárgyak osztályzatait nagyban befolyásolják a tanulók képességei. Nem minden diák született arra, hogy ügyes szertornász, kiváló futó vagy jó távolugró váljon belőle. Ezt a tornatanárok is tudják. Éppen ezért az osztályzáskor is figyelembe kell venniük ezeket a szempontokat, hogy elkerüljék azokat a helyzeteket, amelyek teljesítményszorongást válthatnak ki egy-egy tanulóból. Ha valaki rossz jegyet kap azért, mert nem tudja megcsinálni a gyakorlatot, nem kell mindjárt az orvoshoz rohanni, hogy mondvacsinált okok miatt felmentsék a tornaóra alól. A diáknak törekedni kell arra, hogy a lehető legjobbat hozza ki magából, és hogy kijavítsa a rossz osztályzatot.
Emlékszem, hogy középiskolában néhányan nem kaptunk osztályzatot a kosárra való dobásból. A tanárnő felhívta a figyelmünket arra, hogy a jövő órán is lehet próbálkozni, és ha sikerül lépéshiba nélkül találatot szereznünk, beírja az ötöst. Hétvégén addig gyakoroltam az udvaron felállított kosárlabdaállvány előtt, amíg lépéshiba nélkül bele nem találtam a hálóba. A következő órán mindannyian sikeresen megcsináltuk a gyakorlatot, és az ötös bekerült a naplóba. Azt hiszem, hogy pontosan ez az, ami a mai gyerekekből hiányzik. A motiváció és a versenyszellem. Ez alatt nem a többiekkel való versengést értem, hanem az önmagunkkal való versenyzést.
A tornaóra nemcsak a testmozgás miatt fontos. Egészen más élmény az osztállyal együtt részt venni a labdajátékokban, együtt mozogni, versenyezni, mintha ezt a gyermek egyedül tenné. A közösségi élmény és a csapatban való játék összekovácsolja az osztályközösség tagjait. Ezért érthetetlen számomra, hogy miért kérnek felmentést azok, akiknek semmilyen egészségügyi problémájuk nincs. Egy elsős diák még lelkesedve várja a tornaórát. Egy tizennégy-tizenöt éves tinédzser számára a testnevelés nyűg. Valljuk be őszintén, hogy nemcsak a testnevelés, hanem sokszor a többi tantárgy is.
