Életemben először szólaltam meg videós távkapcsolással október 10-én, amikor (képletesen) átvehettem a Bazsalikom műfordítói díjat Szivácon, a Szenteleky-napo(ko)n. Itthoni rákészülésemre a szpícsre a lámpaláznál nyomasztóbban nehezedett, hogy nemcsak oda nem utazhattam el, hanem előtte pár nappal végbúcsút sem vehettem Temerinben legjobb költő barátomtól, Böndör Páltól. Kitettem magam elé néhány verssorát, hogy főhajtásképp legalább emlékét idézhessem. És a megszólalás pillanatában sokszori beszédtémánk, a talentumok nagy kérdése tolult elém azzal együtt, ami a friss hír olvastán – hogy az irodalmi Nobel-díjat Louise Glück kapta „narratív kötészetéért”, amely „a létezés zord szépségét” örökíti meg – belém hasított: hiszen a Vígeposztól a Vásárlási lázgörbéig sorjázó kötetek nála négy évvel fiatalabb temerini szerzőjének ismérve is szóról szóra ez, miért is kellett elmennie ilyen hamar! Elmenetel és utazás... Felképlett bennem az ünnep névadója, Szenteleky leírása arról, milyen körülményesen és hosszadalmasan jutott el anno Nagybecskerekre a Helikon-ünnepre. Mi pedig Pap Józseffel, Maurits Ferenccel (Bordás Győző lenne a megmondhatója) hányszor ugrottunk el hipp-hopp cégautóval Kristály Klárához téli zimankóban az ünnep előkészítése ügyében. Most meg még ez se...
Mikor felkaptam a fejem, úgy éreztem, túl régóta beszélek, s gyorsan lakatot tettem a beszélőkémre. A szakma, a fordítás témáját nem is érintettem, holott már csak Faragó Kornélia pedáns és lelkiismeretes laudációja miatt is tartoztam volna vele. Eleve készültem is rá, hogy megvilágítom kicsit, ha már húsz év alatt győztem ennyi regény lefordítását – az oly gyakori holtidőkben, állás utáni kilincselés, szerkesztőségek bedőlése, csoportos létszámleépítések alatt, amikor megbízásos munkák vadászása mellett prózát írni keserves luxus lenne, de rendelt penzumot fordítani istenáldás –, miért van az, hogy e címszavaknak szűk fele Dragan Velikićé. Engedtessék meg akkor már mulasztásom pótlása kicsit nagyobbacska dióhéjban.
Odaügyeskedtem a skype-olás előtt a hátterembe egy festményt a pazini háztetőkről, jelzésképpen annak, hogy isztriai (másod)honosságunk a kapocs közöttünk Velikićtyel. Már mögöttem volt Gatalica, Basara, Despotov egy-egy művének fordítása, amikor Vickó Árpád (örök hála érte!) felhívta a figyelmemet A Domaszewsky-dosszié című Velikić-könyvre, és a lengyel fantaszta adriai kalandjának képzeletdús regényesítése elsőre megragadott. A színtér ugyanis: katonáskodásom jobbik szakaszának színhelye, Pula, ahol a szerző gyermekkora (és később Rijekában ifjúsága) telt. Ennél többet rejt a kép: unokatestvérem, a pazini illetőségű (zimonyi születésű) Cséplő Mihály (Mihal Cséplö) 83 éves amatőr festő alkotása ugyanis.
Apja az én jugoszláv katonaként bulgáriai hadifogságból szabadult öreglegény apámat, a sógorát, a világháború idején magával vitte a visszatért Csíkba villanyt szerelni. Az oroszok bejövetele után keveredtek vissza valahogy Bácskába, Óbecse, Torzsa, Đakovo, Savino Selo, Klinča, Zágráb után Isztria szívébe, Motovunra vetődött a család (Misi öccse Óbecsén született, ő tanított meg mandulaműtétem idején írni-olvasni, ma Zágrábban nyugdíjas, és már rég törve beszéli a magyart). El-elejtettem már prózáimban apám, a csantavéri öreglegény nagy találkozásának epizódját is a jancsipusztai büntetőtelepen feketézésért ülő moholi lánnyal, anyámmal, akin nyilván az erdélyi módra fonott két varkocsa ragadta meg életre szólóan; mindenesetre attól fogva Misivel bennünket az köt össze a távolból is, hogy olykori találkozásaink alkalmával úgy néztem fel rá, mint egykor ő a szárazdadájára Erdélyben, apámra.
Szeretem a kihívásokat, a próbatételt, fordítás közben más bőrébe bújni, más szájával szólni, de hamar ráéreztem, hogy Velikić textusai szinte maguktól kézre állnak a környezetrajzon túl mondatfűzés és kompozíció tekintetében is. Sorjáztak köztünk a koincidenciák (egyszerre jutott eszünkbe Koestler vagy a sorselemző Szondi Lipót és a rejtélyes Vojnits-kézirat); a Bonaviát történetesen már épp Fiuméban fordítottam le; az Orosz ablak budapesti fejezetei pedig még nyersolvasásban utaztak közöttünk (ő is ugyanakkor, hasonlóképpen dekkolt a szerb Casablancává vált Budapesten a fiával, amikor mi nyakunkba vettük a világot). Velikić magyarra átültetett regényeinek apránként blogoló tábora támadt, nem csoda, hogy egy általam összeállított portfólió nyomán a Budapestért kitüntetést is átvehette Tarlós István főpolgármestertől.
Élőben már nem jutott volna idő olyan párhuzamosságokra irányítanom a figyelmet, hogy amilyen mániákusan tér vissza nála a vonatok, vonatozás motívuma, a mindent átszövő vasúthálózat metaforája, a dél-szerbiai állomásfőnök nagyapa alakja, olyan meghatározó élményem volt nekem gyermekkorom Szabadkáján a teherpályaudvarnál a gurító folytonos háttérzaja, miközben kamaszmagányomban az elmúlás töltötte ki minden gondolatomat, úgyhogy válogatott és új prózáim kötetét 1968-tól 2017-ig erre a szálra felfűzött reflexiókkal foglaltam keretbe.
Tavaly hozta el új könyvét Velikić, az Adresa címűt (magyar címe Belgrád könyve kellene legyen), s futó találkozásunkon elmondta, hogy egy postamúzeumi irattáros benne a város jövőképének „nyomolvasója”, mint ahogy az előző regényben (A nyomolvasó) ő vált anyja alakját felidézve Isztria (és Szaloniki) történelméé. Nagyot nyeltem: hogy mondjam meg neki, javában írom Jákó Béla históriáját, aki, fogódzkodjunk meg: nyugalmazott kézbesítő! Csak épp ő mindentől mindig menekülőben... Hogyan is adta Böndör Pál a megkettőzött (kvázi Kessler-)figurák disputájában (Vásárlási lázgörbe) egyikük szájába?
„Megvolt mindenem
sőt még annál is több, és mégis
átmeneti állapotnak éreztem az egészet,
mintha vendég lennék csupán,
aki egy napon szedi a sátorfáját,
és elmegy... hova is?
A visszahozhatatlan múltba?”
Félig otthon Isztriában, félig otthon Belgrádban, Bécsben, Brémában vagy Budapesten, Pulában, Rijekában, Temerinben vagy Szabadkán, de vendégei egy nagy, ismeretlen Úrnak – ez rokonít bennünket, ez fordítható le minden nyelvről minden nyelvre.
