Világszerte több mint kétmilliárd ember nem jut rendszeresen biztonságos, tápláló és elegendő mennyiségű ételhez, mintegy százharmincöt milliónyian pedig tartósan éheznek és sürgős élelmiszer-, illetve megélhetési támogatásra szorulnak, miközben a megtermelt élelmiszer mintegy tizennégy százalékát már azelőtt kidobják, mielőtt az a piacra kerülne, olvashatók a lesújtó adatok az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) által az élelmezési világnap alkalmából megjelentetett kiadványban, amely arra is kitér, hogy az élelmezési rendszerek átalakítása nélkül az alultápláltság és a nem megfelelő táplálkozás a következő években várhatóan még tovább terjed majd, ráadásul az előrejelzések szerint a következményeik is tovább súlyosbodhatnak a jövedelemkülönbségek, a munkanélküliség és a különféle szolgáltatásokhoz való hozzáférés akadályozottsága miatt.
Mint ismeretes, október 16. az élelmezés világnapja, amelyet a feljegyzések szerint az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete Rómában ülésező konferenciája 1979-ben nyilvánított azzá, mégpedig azzal a céllal, hogy ilyen módon is megkísérelje mozgósítani a kormányokat és a közvéleményt az emberiség igen jelentős részét sújtó élelmezési gondok orvoslása érdekében. A háttérben meghúzódó törekvések fontosságát jól jelzi, hogy az ENSZ és a FAO közös programjaként 1963 óta működő Világélelmezési Program – amelynek köszönhetően évente mintegy egymilliárd dollár értékű, elsősorban különféle kormányfelajánlásokból származó segély elosztása valósul meg – idén kiérdemelte a Nobel-békedíjat és az azzal járó tízmillió svéd koronát, ugyanis – az indoklás szerint – a program kiemelten fontos szerepet játszik abban, hogy az éhínséget ne lehessen háborús fegyverként használni, illetve jelentős mértékben hozzájárul az éhínség elleni küzdelem eredményességének növeléséhez is.
Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete megalapítása óta eltelt hetvenöt év alatt kétségtelenül számottevő előrelépések történtek a szegénység, az éhezés és az alultápláltság elleni küzdelemben, ám még így is túlzottan sokan élnek kiszolgáltatott helyzetben, olvasható a szervezet már idézett kiadványában, amely szerint a koronavírus-járvány igen nagy kihívást jelent a kitűzött célok eredményes megvalósulásáért tett erőfeszítések fenntartása tekintetében, ugyanis annullálhatja az élelmezésbiztonság, a táplálkozás és a létbiztonság javítása érdekében foganatosított intézkedések révén elért eredményeket, éppen ezért – mint írják – itt az ideje annak, hogy leszámoljunk az élelmiszerellátási rendszereket, a gazdaságot és a szociális védőhálót terhelő egyenlőtlenségekkel és a hatékony működést gátló mechanizmusokkal, helyettük pedig valami újat, valami jobbat építsünk.
Na, jó, de hogyan? – tehetjük fel a kérdést elsősorban önmagunknak, mi, átlagemberek, akik nem rendelkezünk olyan óriási, jótékonysági célokra fordítható összegekkel, amelyek szemmel látható eredményeket hozhatnának ezen a téren, sőt még csak befolyással sem arra vonatkozóan, hogy mások mire fordítsák azokat az összegeket, amelyek felett rendelkezhetnek. Feltéve, persze, ha egyáltalán foglalkoztat bennünket a téma, tehetjük hozzá zárójelben, mert azt azért el kell ismernünk, hogy bármennyire is megdöbbentenek bennünket az ilyen lesújtó adatok, általában igen keveset foglalkozunk azokkal a problémákkal, amelyekről azt gondoljuk, nem érintenek bennünket közvetlenül, nincs hozzájuk közünk. Pedig ha jobban megvizsgálnánk a körülöttünk élőket, feltehetőleg valamennyiünknek azzal kellene szembesülnie, hogy bizony a közvetlen környezetünkben is igen sokan élnek a létminimum alatt, olyan körülmények között, amelyekről azt feltételezhetnénk, vagy talán inkább szeretnénk azt feltételezni, hogy ma, a huszonegyedik században már egyáltalán nem is kell velük szembesülnünk, legalábbis itt, Európában egészen biztosan nem.
És bár minden bizonnyal jóval egyszerűbb lenne úgy tennünk, sok egyéb kérdéskörhöz hasonlóan ezt sem lenne szabad félvállról vennünk, vagy csupán egyetlen, önmagunkat felszabadító és a saját lelkiismeretünket megnyugtató legyintéssel elintéznünk, mondván, ez minket nem érint, ezért nem is kell foglalkoznunk vele, meg ha akarnánk, akkor sem tudnánk semmit tenni ellene, hiszen ha úgy vesszük, voltaképpen az élelmezés problémájának kérdésköréhez is hasonlóan állunk, mint mondjuk, a környezetvédeleméhez, ugyanis annak kapcsán is nagyjából tisztában vagyunk azzal, mi a helyes és mi nem az, mégsem tesszük meg a legalapvetőbb lépéseket sem, egyrészt a saját kényelmünk biztonságának szavatolása miatt, másrészt amiatt, mert folyton azzal nyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy egyetlen fecske úgysem csinál nyarat, vagyis hiába nem használunk nejlonzacskót, ha mások használnak, hiába gyűjtjük szelektíven a szemetet, ha mások nem így csinálják, hiába figyelünk oda az energiatakarékosságra, ha mások nem teszik ezt meg, és a sort még nagyon sokáig folytathatnánk. És bár kétségtelen, hogy ebben az aspektusban is van igazság, attól azért nem lenne szabad elvonatkoztatnunk, hogy annak a bizonyos társadalomnak, amelyet hajlamosak vagyunk minden lehetséges problémánkért okolni, sőt felelőssé tenni, mi magunk is ugyanannyira a részét képezzük, mint például az a szomszédunk, rokonunk vagy ismerősünk, aki rendszeresen használ nejlonzacskót, nem gyűjti szelektíven a szemetet, nem figyel oda az energiatakarékosságra, vagy éppen – visszakanyarodva a kiindulási témánkhoz – temérdek élelmiszert pazarol el, és eszébe sem jut bármit is tenni az élelmezés kapcsán felmerülő problémák megoldása, vagy legalábbis azok mértékének csökkentése érdekében.
Mert bár ezekről a kérdésekről nem nagyon beszélünk nyilvánosan, ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor be kell vallanunk, hogy mi magunk is rengeteg élelmiszert pazarolunk el a mindennapok során, amikor például nem figyeljük egy-egy termék szavatossági idejét, és mire eljutnánk addig, hogy felhasználjuk, már lejár; vagy amikor valami már nem tűnik annyira frissnek, amilyennek a leginkább szeretjük, és inkább úgy döntünk, kidobjuk, ahelyett, hogy más módon használnánk fel; esetleg akkor, amikor valami mégsem ízlik annyira, mint ahogyan azt a különféle reklámok meg hirdetések alapján előzetesen gondoltuk, és jobbnak látjuk, ha nem erőltetjük az elfogyasztását, inkább a kukába dobjuk. Ez persze a tiszteletet érdemlő kivételekkel együtt is általános jelenségnek tekinthető térségünkben, nemcsak ma, hanem évekre visszamenőleg is. Ha például az öt évvel ezelőtti adatokat vizsgáljuk meg, akkor azokból azt láthatjuk, hogy már akkor is évente 1,3 millió tonna élelmiszer-alapanyag vagy készétel, azaz a megtermelt élelmiszerek mennyiségének mintegy harminc százaléka vált hulladékká világszerte. Magyarországon a háztartásokban évente négyszázezer tonna, vagyis fejenként körülbelül negyven kilogramm élelmiszer romlott meg, vagy vált feleslegessé, és feltehetően Szerbiában sem volt jelentősen eltérő a helyzet. Egy másik akkori felmérés szerint a magyar családok negyvenkét százaléka dobott ki rendszeresen élelmiszereket a minőségváltozás és a szavatossági idő lejárta miatt, vagy csupán azért, mert megmaradt, és leginkább pékáruk, zöldségek, gyümölcsök, húsféleségek, főtt ételek, valamint különféle folyékony élelmiszerek kerültek a kukákba meg a lefolyókba. Azt, hogy azóta történt-e jelentős előrelépés a kérdésben, nehéz lenne megállapítani, különféle feltevéseket azonban nyilvánvalóan valamennyien megfogalmazhatunk ezzel kapcsolatban, mint ahogyan azzal kapcsolatban is, hogyan válhatnánk tudatosabb élelmiszer-felhasználókká, milyen módon tudnánk hatékonyan csökkenteni ezeket a számokat, illetve mindeközben miként tudnánk a magunk szerény módján hozzájárulni az élelmezéssel kapcsolatos, aggodalomra jócskán okot adó helyzet javításához.
A FAO kiadványa amellett, hogy mit tehetnek az egyes országok, illetve mit tehet a magánszektor, arra is kitér, hogy mit tehetünk mi, átlagemberek: „Mindenki hozzá tud járulni az éhezésmentes jövőhöz. A fenntarthatóságról válság idején sem szabad elfeledkeznünk. Dönthetünk az egészséges ételek mellett. Csökkenthetjük az élelmiszer-pazarlást. Kiállhatunk a tudásmegosztás, a fenntartható és ellenálló élelmezési rendszerek, megélhetések szükségessége mellett. Együtt képesek vagyunk növekedni, táplálni és megóvni bolygónkat.”
Úgy legyen, mondhatnánk kisebb-nagyobb bizonytalansággal a hangunkban, mégis abban reménykedve, hogy a koronavírus-járvány és annak hatásai a számtalan kihívás mellett, amelyek elé állítottak bennünket, talán némiképp a szolidaritás és a cselekvőkészség fontosságára is újra ráirányították a figyelmünket, mind lokális, mind globális szinten; illetve mindemellett talán arra is, hogy ha az elmúlt évek során esetleg meg is feledkeztünk róla, most újra felismerjük annak súlyát és felelősségét, hogy az „én” helyett a „mi” határozza meg a gondolatainkat, a cselekedeteinket és ezáltal a mindennapjainkat is.
