A római katolikus és az ortodox (keleti) egyház közötti úgynevezett nagy egyházszakadás, más nevén skizma, 1054-ben következett be. Addig a pillanatig az egyház egy és oszthatatlan testnek számított, mindez azonban csak látszat volt, a valóságban ugyanis az ellentétek gyökerei már a Római Birodalom megtérése óta megvoltak. A szakkönyvek szerint a nagy egyházszakadás kiindulópontjának tekinthető, hogy I. Nagy Konstantin császár (306–337) a székhelyét 330-ban Rómából Bizáncba tette át. Ezzel a római világbirodalom súlypontja átbillent a keleti görögök lakta területekre, majd a birodalom 395-ben, Theodosius (379–395) császár halála után két különálló részre szakadt. Mindezt tetézte a keleti és a nyugati civilizáció közötti különbség is, amely megjelent az egyházszervezetben is. A Bizánci Birodalomban a népes nagyvárosok pátriárkái a világi hatalomnak, a császárnak alárendelve, közel azonos ranggal vezették az egyházat – utóbbit hívták később autokefáliának – és egészen 1204-ig, a negyedik keresztes hadjáratig megmaradtak ebben a rendszerben.
Róma azonban a IV. században Szent Péter, az első püspök hagyománya nyomán kinyilatkoztatta elsőbbségét a többi püspökkel szemben, amit a gyenge főhatalommal rendelkező Nyugatrómai Birodalom bukása csak megerősített, mivel a születő középkori Európa fő támasza az egyház lett, mely fejlett közigazgatási hálózatával az új királyságok alapját képezte. A megtérő barbár uralkodók rászorultak a pápa és a püspökök támogatására. A birodalom kettéhasadásával a két fél lakossága a VII. századra nyelvében már végleg elkülönült egymástól. A krisztológiai viták során a nagyobb filozófiai hagyománnyal rendelkező görög nyelv volt a teológia nyelve, ekkor azonban már elkezdett kibontakozni a latin teológiai irodalom is, amelynek köszönhetően fokozatosan a teológiai hagyomány egysége is megszűnt. Kelet és Nyugat eltérő társadalmi és gazdasági fejlődése pedig csak tovább mélyítette a lelki, kulturális, gondolkodásbeli különbségeket. Az egyházon belül egyre nagyobb lett a szakadék a teológiai megfogalmazások, a jogi intézmények, valamint a liturgiák és fegyelmi szabályok között. Eltérően fejlődött a szerzetesség, más lett az igehirdetés nyelve, de az áldozás gyakorlata is, valamint a püspökök császárokkal szembeni viszonya. Mindez mellett az iszlám előretörése, a mediterrán hajózás korlátozása és ezzel a mindennapos érintkezés csökkenése, valamint a folyamatos hitviták végül oda vezettek, hogy 1054-ben a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen kiközösítették egymást. Az elszakadás ekkor még nem volt teljes, a keresztes hadjáratok megindulásakor ugyanis Bizánc még együttműködött Rómával, de az elfoglalt területek feletti viták, majd végül 1204-es a IV. keresztes hadjárat – amely során a keresztes lovagok az eredeti cél, Jeruzsálem felszabadítása helyett Konstantinápoly ellen vonultak, lerombolták és kirabolták a várost, és létrehozták a Latin Császárságot – teljesen elidegenítette egymástól a két egyházat. Az egyházszakadás elsimítására kétszer történt eddig kísérlet, 1274-ben a második lyoni zsinaton, illetve 1439-ben a firenzei zsinaton – mindkétszer eredménytelenül.
A fagyos viszony egészen a XX. század második feléig megmaradt, amikor is XXIII. János, majd II. János Pál pápa és a keleti pátriárkák tárgyalásokat kezdtek a kapcsolatok újraépítéséről. Az 1996-1997-es években intenzív tárgyalások folytak II. Alekszij pátriárka és II. János Pál pápa ausztriai találkozásának megszervezése érdekében, de végül a tárgyalások megszakadtak azon problémák miatt, melyekben nem sikerült megegyezni. Mindenekelőtt az ukrajnai görög katolikusok helyzete és az oroszországi római katolikus prozelitizmus (hittérítés) problémájáról van szó, de ettől függetlenül a moszkvai egyházi vezetőség soha nem zárta ki egy ilyen találkozó létrejöttének lehetőségét, ha létrejönnek a megtartásához szükséges feltételek.
Az „ortodox világ” jelenleg 15 független, azaz autokefál egyházból áll. Az ortodox egyházaknak nincs pápája, saját nemzeti egyházakba tömörülnek. Többségük elismeri a konstantinápolyi pátriárka „első az egyenlők között” szerepét, Moszkva azonban „harmadik Rómaként” tekint magára, vagyis az ortodoxok hívők közel kétharmadát, mintegy 165 millió hívet tömörítő orosz ortodoxia úgy véli, Moszkvában, az orosz pátriárkánál van a keresztény világ elsőbbsége, így a keleti ortodox és a nyugati katolikus világ megbékélése csak az orosz pátriárkán keresztül valósulhat meg.
A lehetetlen azonban megvalósulni látszik, mivel Ferenc pápa és Kirill moszkvai pátriárka pénteken találkozni fog Havannában. Ezt mintegy jelzésképp előzte meg a szerb pravoszláv egyház küldöttségének vatikáni látogatása, valamint Irinej szerb pátriárka kijelentése, miszerint nem ellenzi, hogy Ferenc pápa, a katolikus egyház feje ellátogasson Szerbiába. Kétségkívül igaza van a nemzetközi sajtónak, amikor Ferenc pápa és Kirill pátriárka pénteki találkozóját történelminek nevezi, nem hiszem azonban, hogy a két egyház között megszületne az egység, hiszen másfél ezer év kölcsönös vádaskodásait és meg nem értéseit nem lehet egy beszélgetéssel és egy tollvonással semmissé tenni.
