Lâ ilâha illa 'Allâh, Muhammadun rasűl Allâh, vagyis „nincs más isten, csak Alláh, Muhammad Allah küldöttje” hangzik el naponta ötször a muszlimok lakta területeken, ezt súgják az újszülött fülébe, s ezt hallja a haldokló. A nyugati társadalom sokszor meg nem értéssel, idegenkedéssel és kirekesztéssel fogadja az iszlámot, s miközben hajlamos egybemosni a radikális iszlamizmusból kifejlődött terrorizmussal, vajmi keveset tud e világvallás történelmi hátteréről.
Mohamed, vagyis Muhammad, a 6. század végén született egy szegény nemzettségben. Szerencsés házasságkötéssel nagy vagyonra tett szert. Kereskedőként beutazta a félsziget fontos városait, ahol megismerkedett a zoroasztrizmussal, vagyis a perzsák vallásával, valamint a zsidó és a keresztény vallással. A tanítások szerint negyvenéves korában Gábriel arkangyal megjelent neki, és ennek hatására kezdett prófétaként szigorú egyistenhitet tanítani. Mekkában azonban a gazdag kereskedő nemzetségek nem nézték jó szemmel a tanait, féltek növekvő népszerűségétől, így üldözni kezdték. Ezért Mohamed 622-ben családjával és barátaival Medinába távozott, ahol tovább folytatta tanítását. Ez az esemény az arab időszámítás kezdete. Az általa alapított közösség vallási alapon szerveződött, később azonban politikai szervezetté vált. A vallási és politikai vezető egy személyben Mohamed lett. Később kiterjesztette befolyását az arabok fontos zarándokhelyére, Mekkára is. Mohamed prófétaként egyesítette az Arab-félsziget kereskedő és nomád csoportjait.
Tanításait összefoglaló néven iszlámnak nevezzük, ami szó szerint az isten előtti teljes meghódolást jelenti. A híveknek öt fő parancs szerint kell élniük: nincsenek istenek, csakis az egy Isten (Allah), és Mohamed az ő küldötte; naponta ötször imádkoznak; alamizsnát adnak a szegények ellátására (csak Kuvaitban és Szaúd-Arábiában intézményesített); életükben legalább egyszer elzarándokolnak Mekkába, a Kába-kőhöz; végül ramadán hónapban napkeltétől napnyugtáig böjtölnek. Az iszlám keletkezésének történetéből kifolyólag az egyistenhívő vallások követőivel, azaz a zsidókkal és keresztényekkel szemben türelmes, ezen vallások prófétáit is elismeri. Jézust azonban nem ismeri el Isten fiának, de prófétaként tiszteli. A Korán mekkai 112. szúrája, melyben az egyistenhit megfogalmazódik, egyben el is határolódik a kereszténységtől. Egyes vélekedések szerint az iszlám öt oszlopához járul hatodikként a hitért tett erőfeszítés, szent háború, vagyis a dzsihád. A mai radikális iszlamistákkal szemben Mohamed a dzsihádot (erről a korai mekkai szúrák is tanúskodnak) igehirdetéssel és a meggyőzés erejével terjesztette.
Az iszlám megjelenése előtt az Arab-félszigeten élő arabok, elsősorban a törzsi közösségekben élő nomádok, pogány törzsi kultuszoknak hódoltak, isteneik kövekben, sziklákban, fákban, kutakban éltek. Áldozati oltáruk a kő volt, melyet bekentek áldozataik vérével, majd körülötte végezték rituális táncukat. Ezen törzsi kultuszok egyik legismertebb szentélye közül a mekkai Kába volt. Mohamed halála után az utódlásért folytatott versengés az iszlámban napjainkig fönnálló szakadásokhoz vezetett. A törzsek, etnikumok és nemzetek fölötti iszlám elveszítette egységes jellegét: a szunnára és a síára szakadt. A szunniták abszolút többségben vannak, míg a síiták és szektáik az arab etnikumból fokozatosan kiszorultak, csupán Iránban és a környező országokban vannak többségben vagy jelentősebb számarányban. A síita iszlámot elsődlegesen az imám-tan különbözteti meg a szunnita irányzattól, amely az imámokat (a próféta családjából származó vezetőket) olyan tévedhetetlenséggel ruházza fel, ami transzcendens, isteni eredetű. A szunniták ezzel szemben sokkal inkább politikai színezetű hatalmat tulajdonítottak vezetőiknek, és a kalifa inkább politikai vezető volt, mint vallási.
E szakadás ellenére 100 évvel Mohamed halála után a muszlimok uralta terület a Pireneusi-félszigettől Kína határáig terjedt, azaz nagyobb volt, mint a római, bizánci vagy a perzsa birodalom a csúcsán. Gyors térhódításának oka az volt, hogy az iszlám az Arab-félszigeten megszüntette a törzsi széttagoltságot és az abból fakadó torzsalkodást, s a hódításokból származó jövedelemből bizonyos vagyoni egyenlőséget teremtett. Az egyistenhitet elfogadó arab törzsek ráébredtek az egységben rejlő erejükre. A sivatagi portyázásokról ismert arab törzseknél bekövetkezett változást a félsziget jelentős részét birtokában tartó Bizánc és a Perzsa Birodalom nem vette komolyan, ezért az előbbi területeinek gyors elveszítésével, az utóbbi pedig bukásával fizetett. Mindkét birodalomban és peremvidékén jelentős számban éltek keresztény arab törzsek, illetve az arabbal rokon nyelvet beszélő semiták, akik az arab muszlimokban felszabadítóikat láttak.
Sikereikhez hozzájárult a nagyfokú vallási tolerancia, melyet az uralmuk alá került „írás népével” tanúsítottak, tehát azokkal, akiknek isteni kinyilatkozás volt a birtokukban, vagyis keresztényekkel, zsidókkal, akik fejadó megfizetése ellenében szabadon gyakorolhatták vallásukat, kultúrájukat, s bár az iszlám aranykora a középkorban véget ért, még ma is vitathatatlanul nagy befolyással bír a világban.
