Napjainkban sok ember él sztereotípiák között, és hajlamos az arab vagy iszlám szót hallva a terrorizmusra asszociálni, holott a politikai erőszak egyáltalán nem új keletű jelenség, és az iszlám nem egyenlő a terrorizmussal. A történelemből tudjuk, hogy már a bibliai időkben is volt politikai gyilkosság, és léteztek olyan szervezetek, amelyek ma terrorista minősítést kapnánk, ezer évvel később pedig az asszaszinok tartották rettegésben a Közel-Keletet. A terrorizmus a XIX. század második felében jelent meg ismét. Első hulláma az anarchisták voltak, őket követték a nemzeti felszabadító mozgalmak, majd a jobb- és baloldali radikálisok, végül az 1980-as évektől a vallási indíttatású mozgalmak, így az iszlamizmus is.
Itt azonban különbséget kel tennünk az iszlám és az iszlamizmus között. Az előbbi, mint valamennyi nagy vallás, az egyént akarja megváltoztatni, utóbbi pedig, mint valamennyi politikai ideológia, az állami hatalmat akarja megragadni, hogy megváltoztathassa a társadalmat. Az iszlamisták az iszlámot egy mindent átfogó politikai rendszernek tartják, mely egyaránt lefedi a nyilvános és magánélet minden területét; az ideális államformának pedig a kalifátust tekintik. Céljuk a pániszlám megteremtése és a iszlám jog bevezetése szerte a világon. Tagadják a szekuláris nemzetállamok létjogosultságát, elutasítják az ember alkotta törvényeket, és az iszlámot tekintik az egyetlen igaz és helyes politikai ideológiának. E szent cél érdekében válogatás nélkül felhasználnak bármilyen eszközt, habozás nélkül alkalmaznak erőszakot, átlépnek minden tabut, és a Koránon kívül nem ismernek el semmiféle korlátozást, szabályt vagy törvényt.
Az iszlamista terrorizmus tulajdonképpen a XX. századi iszlám fundamentalizmus természetes következménye. Maga az iszlamizmus az arab világban és az angolok által igazgatott Indiában alakult ki válaszképp a muszlim társadalom rettenetes állapotára, vagyis a szociális igazságtalanságra, a hagyományos értékek elutasítására, valamint a külföldi uralom és kultúra elfogadására. A mozgalom szerint a modern muszlim társadalmak azért nem életképesek, mert letértek az egyenes útról, a megoldás pedig az eredeti iszlámra való visszatérés. A tradicionális Iszlámban – és ez az iszlamista fundamentalisták világnézete – pedig a politika és a vallás nincs szétválasztva. Ezért, legyen a probléma akár társadalmi, akár politikai eredetű (egyenlőtlenség, korrupció, és elnyomás), mindig az iszlám lesz a megoldás. Ugyanakkor a radikális iszlám világnézete szerint a tökéletességet a Mohamed életvitelében és korszakának az eseményeiben lehet megtalálni. Ezért mindenféle vallási újítás, filozófiai relativizmus és intellektuális vagy politikai pluralizmus eretnekség. Egy ilyen világnézetben mindössze két tábor létezhet, azok pedig egész addig ellenségeskednek, amíg az iszlám végső győzelmet nem arat. Ezeket az elveket a radikálisok a szélsőségekig űzik, holott az iszlám szerint egy embert megölni a hitetlenséggel ér fel. Senki nem olthatja ki egy másik ember életét, és egy ártatlan embert még háború idején sem érhet bántódás.
Annak ellenére, hogy az iszlamizmust a Nyugattal való találkozás indította el, a gyarmatosítók elleni lázadásokban ritkán vettek részt más muszlim országok lakói. Az 1980-as évekig a muszlim fundamentalista mozgalmak, például a Muszlim Testvériség befelé fordultak, sikertelenül. A szovjetek afgán inváziója viszont felélesztette a dzsihádot, ami arra irányult, hogy kiűzzék a hitetlen megszállókat. Az iszlám azonosság viszont visszafordíthatatlan folyamat, s ez mind az egyéni muszlimokra, mind a muszlim területekre vonatkozik. Eszerint bármely földterület (Afganisztán, Palesztina, Kasmír, Csecsenföld, Spanyolország), ami valaha iszlám törvénykezés alatt volt, nem kerülhet más törvénykezés alá. Ha ez mégis megtörténik, akkor az adott területen és a környéken élő összes muszlimnak a személyes kötelessége, hogy a felszabadítás érdekében a dzsihád útjára lépjen.
Az afganisztáni szovjet vereséget, valamint a Szovjetunió ezt követő összeomlását isteni jelnek fogták fel, és sikeresen beindult a hitetlen világ elleni apokaliptikus háború. Mindez azonban nemcsak felélesztette a dzsihádot, hanem kifejlesztette az ideológiát, melyben a halál mint várva várt eredmény van idealizálva, nem pedig a háború szükségszerű átkaként. A még mindig kisebbségben lévő, ám befolyásos iszlamista politika ezzel sikeresen létrehozta a harcolok, tehát vagyok mentalitást, ami miatt a vezetőinek állandóan szükségük van a népszerű dzsihádra, hogy fenntartsák hatalmukat.
Látható tehát, hogy a radikális iszlamista terrorizmusnak egyrészt politikai, másrészt vallási, de társadalmi gyökerei is vannak. A „fejlett Nyugat” ugyanakkor hiába hirdeti a toleranciát, a politikai korrektséget, erősen bevándorlás-, mondhatni idegenellenes: az arabok üzemeltessenek egzotikus üzleteket és jó éttermeket, de ne akarjanak hollanddá, norvéggé, németté válni; ne várják, hogy a befogadó társadalom egyenrangúként elfogadja őket, és állampolgári jogokat ad nekik. Mindehhez hozzákapcsoljuk a szekularizációt, valamint a liberális értékrendeket, és azonnal alapvető kulturális meg nem értettséggel, szakadékkal nézünk szembe. Ezért az iszlamista közösségekből eredő fundamentalizmus és terrorizmus leküzdésének kulcsa csakis maguk a muszlimok kezében van.
