Különösebb viták vagy tiltakozások nélkül tették kötelezővé a magyarországi iskolákban is a hittant. Pontosabban a szülők kötelezően választhatnak az erkölcstanóra, valamint a hit- és erkölcstanóra között. Csupán a félreértések miatt volt az utóbbi időben felzúdulás, de az illetékesek a polgárokat megnyugtatták: Nem, a gyerekeknek nem kötelező hittanra járni, csak annak, aki ezt választja, és az erkölcstanórákon sem fognak az ateistáknak keresztény, zsidó vagy buddhista agymosást tartani. A fennmaradt probléma viszont már technikai jellegű.
A népszámlálás adatai szerint Magyarország lakosságának 76 százaléka vallja magát valamilyen vallási felekezethez tartozónak. Ehhez képest a mostani elsősök szülei közül csak 52 százalék szeretné hittanra járatni a gyerekét, a többiek inkább a világi erkölcstant választották. Szerbiában ugyanez a rendszer működik, immár több mint tíz éve. Míg Magyarországon az állam kezdeményezésére, addig Szerbiában elsősorban a szerb pravoszláv egyház kezdeményezésére vezették be a hittant. A szerbiai tanulók is választhatnak a hittan és a polgári nevelés között, majd négy év múlva cserélhetnek, vagyis felvehetik a másik tantárgyat. Négy évig hittan, négy évig polgári nevelés. Az arány évről évre hasonló, vagyis fele-fele arányban választják a hittant és a polgári nevelést. Emellett hittan rendszerint plébániákon is van, ám az iskolai hittan nem váltja ki a plébániait.
A hitoktatás, valamint az alternatívájának iskolai bevezetése rendszerint számos kérdést, ellenérzést vett fel a szakemberek és polgárok között egyaránt. Vannak, akik szerint ez alkotmányellenes, a hittan, vagyis az egyház jelenléte az iskolákban ugyanis ellentmond az állam és egyház szétválasztása elvének. Bevezetését egyaránt támogatják világi és egyházi személyek is. A hittan nem olyan tan, mint a mértan, az embertan, de még az erkölcstantól és a vallástantól is jelenetős mértékben különbözik.
Az egyik vélemény szerint amennyiben a hittanon az egyház életébe való bevezetést, nevezetesen a szentségekre való felkészítést, illetve magát a katekumenátust értjük, a hittan első számú helye a gyülekezet lenne. Egy élő plébániaközösség maga is világ-modell, így az ideális a gyülekezetben történő hitoktatás lenne, mert akkor a hittan nem csupán hitismeretek oktatása lenne, hanem a gyülekezet életébe való beépítés és a lelkiség kialakítása is. A félelmek szerint az iskolában tartott hittanóra csak egy tantárgy lehet a többi között, pedig a hittan tanításában nem az ismeretátadás a legfontosabb. Véleményük szerint a hittan oktatása a hitközösség feladata, és nem a tudásközösségé, vagyis ott a legeredményesebb, ahol eleven hitélet és valódi hívő közösség van.
Az iskolai hittan elkötelezettjei a leggyakrabban azzal érvelnek, hogy az iskolán keresztül lehet legtöbb személyt elérni, így az iskola a misszió legmegfelelőbb helye. Azzal is érvelnek, hogy az iskolában sokkal inkább lehetséges a korcsoportokra bontás, és azzal is, hogy megfelelőbb az infrastruktúra. Ugyanakkor egyesek szerint az igényes hitoktatás épp annyira felkészíthet az életre, és hozzájárulhat a világról alkotott érvényes és használható kép kialakításához, mint a természet- vagy társadalomtudományi órák, illetve a művészetek. Mások szerint egyformán megfelelő helyszínek az iskola és a gyülekezet, hiszen az egyházközségben a gyerek megkapja a gyülekezeti közösség élményét és a templomélményt, míg az iskolában az egyház több gyermek elérésének lehetőségét kapja meg.
Kétségkívül mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai, egyre gyakrabban találkozom azonban olyan családokkal, akik csak puszta „hagyományból” íratják be gyermekeiket hittanra. Maguk messze nem gyakorló katolikusok, de a gyerekeket beíratják hittanra, hiszen így szokás, nem kell külön hittanórára járni, mert ott van az iskolában, meg, persze ha felnő, akkor templomi esküvőt is tarthatnak. Miközben a családban elmarad a példamutatás, a gyermekektől elvárják, hogy templomba járjanak. Csupán azért járnak templomba, hogy jó értékelést kapjanak, majd az iskola végeztével, mivel a hittan az iskolában kötelező volt, gyakran elvesznek az egyház számára. Legalábbis addig kimaradnak a gyülekezeti közösség életéből, amíg házasságra nem adják fejüket, majd utána hasonlóan nevelik gyermekeiket. Ugyanakkor történik olyan is, hogy valamelyik gyermek megmarad a közösségben, kiváltképp, ha a hitoktató nemcsak tudással dicsekedhet, hanem karizmával is.
Mindezek tekintetében nem vitatom el a hittan iskolákban való tanításának lehetőségét, de talán érdemes lenne megvizsgálni, hogy a hit „iskolai kötelezettséggé” való transzformálása hogyan befolyásolja az adott hitközség gyarapodását. Találgatásokba nem mennék bele, hiszen ennek a megvizsgálása már a szociológia feladata. Egy dolgot viszont hiányolok az iskolákból. A kellő vallástörténeti felkészítést. Egy olyan lehetőséget, amely által a gyerekek maguk betekintést nyernek a vallásokba, mondhatni kívülről megismerik őket, amely feléleszti érdeklődésüket és felkészíti őket, hogy szabad akaratukból dönthessenek.
