Az iszlám világban folyton síita-szunnita ellenségeskedésekről hallunk. Ezt két nagy regionális hatalom, Irán és Szaúd-Arábia versengése is jól leképezi, és ez az iszlámon belüli feszültség megfigyelhető volt az arab tavasz alatt, valamint a jelen szíriai konfliktusban is. A környező arab országok iszlámon belüli konfliktusát talán csak az Izraellel szembeni közös ellenszenve szorítja esetenként háttérbe. A feszültség egyik alapját, egy, a történelem homályába vesző egyházszakadásban kereshetjük.
A síita iszlámot elsődlegesen az imámtan különbözteti meg a szunnita irányzattól. Ez alapján a síita az imámokat olyan tévedhetetlenséggel ruházza fel, amely transzcendens, isteni eredetű. A szunniták ezzel szemben sokkal inkább politikai színezetű hatalmat tulajdonítottak vezetőiknek, és a kalifa inkább politikai vezető, mint vallási. A szakadás okai eredetileg utódlási kérdésekre vezethetők vissza. A síiták Mohamed családjának leszármazási vonalát követve tesznek hitet vallásuk autentikus folyamatossága mellett, a szunniták pedig a társak döntéseire helyezik a hangsúlyt ebben a kérdésben. A síiták szerint a muszlim közösség fennmaradásának záloga az Allahtól eredő átöröklött tudás, amelynek következménye az imámok csalhatatlansága, így az imám a közösséget mindig a helyes úton képes vezetni.
A síita áramlat az iráni fennsík, vagyis az egykori Perzsa Birodalom területén erősödött meg. Az iszlám születésekor Iránban a fényűző életet élő perzsa uralkodókat arab seregek söpörték el. A perzsa uralkodók és a velük összefonódott zoroasztriánus papság gazdagságával szembeni ellenérzések miatt a szegény rétegek igen fogadókészek voltak az iszlám szociális töltetű igehirdetésére. Itt elég az iszlám hit öt pillére közül csupán az adakozás kötelességére gondolni. A baj ott kezdődött, hogy Mohamed próféta utód megnevezése nélkül halt meg. Ráadásul nem volt fiú örököse, csak egy lánya, Fatima. Így a próféta utódja Mohamed egyik barátja lett, akit kalifává választottak. Fatima azonban férjhez ment, így Mohamednek lett egy veje, Ali, akit követői a próféta törvényes utódának tartottak. Emiatt ellentét alakult ki azok között, akik úgy gondolták, hogy Mohamed leszármazottainak kell a vallási vezetőknek lenniük, és azok között, akik Mohamed barátai, társai, a régi mekkai arisztokrácia közül választották a kalifákat. Ali puritán és szerény életmódja és a választott harmadik kalifa, az Omajjád dinasztiába tartozó Oszmán fényűző és hivatalosztogató magatartása miatt az alacsonyabb sorú társadalmi rétegek Ali mellé álltak, és megválasztották őt kalifának, Oszmánt pedig elégedetlenkedő katonák lázadó csoportjai megölték. Az Omajjádok azonban nem engedték ki az uralmat a kezükből, és Alit vádolták az előző kalifa megöletésével. Így elkerülhetetlenné vált az, amit Mohamed egész életében szigorúan tiltott: vagyis hogy igazhitű muszlimok egymás ellen fegyverrel lépjenek fel. A konfliktus Ali meggyilkolásával és az Omajjádok hatalomra kerülésével ért véget.
Az Omajjádok azonban a muszlim arab seregek hódításaiból fölhalmozott kincseket, jórészt pazar és meglehetősen világias életmódjukra költötték. A társadalmi feszültséget az is fokozta Perzsiában, hogy az iszlám elfogadta az adót, amit a nem muszlim alattvalók fizetnek cserébe azért, hogy megtarthassák hitüket, és ne kelljen az iszlám hit védelmében harcba vonulniuk. A feszültség akkor kristályosodott ki, mikor a fényűző életet élő Omajjád kalifáknak az említett adóbevételek miatt már nem volt érdeke, hogy túl sokan térjenek át az iszlámra. Az a paradox helyzet állt elő, hogy az iszlám hit élharcosa, a kalifa abban volt érdekelt, hogy a többet adózó nem muszlimok száma ne csökkenjen az iszlám hitre való áttéréssel, és a keleti tartományokban a perzsáknak meg is tiltotta az áttérést. A síita irányzat így ezen a területen egyre népszerűbb lett, hiszen a fennálló hatalommal szemben határozta meg magát.
A síiták és az uralkodó szunnita tábor közötti ellentét Ali fia, Huszajn vértanúhalála után vált végleg kibékíthetetlenné, egyúttal ez az esemény a síita közgondolkodást transzcendens, vallásos irányba befolyásolta. Eközben a szunniták a világi vezetőség által világméretű hódításba kezdtek, jelentősen megerősítve hatalmi pozíciójukat az iszlám világban.
Az iszlámnak más területeken lezajlott hódításaival szemben az iráni kultúra a történelem folyamán nem vesztette el sajátos, perzsa jellegét, így bár maga a Korán is arabul íródott, a perzsák megőrizték nyelvüket, kultúrájuk pedig lassacskán beépült az iszlám kultúrába, majd az örökösödési harc miatt kisebbségbe került síita irányzat egy alapjában véve teokratikus államot hozott létre.
Annak ellenére, hogy a síita irányzat a világ legnagyobb vallási kisebbsége maradt, az 1979-es iráni iszlám forradalom és szunniták által támogatott Szaddam Husszein iraki bukása a síitáknak olyan önbizalmat és erőt adott, hogy további erőfeszítéseket tegyenek a szunnita többségi hatalom megdöntésében, amely miatt a Közel-Kelet minden bizonnyal még hosszú évekig a figyelem középpontjában marad.
