Mi, emberek, büszkén azt gondoljuk, hogy mi irányítjuk a világot, technikai vívmányainkkal és tudományos eredményeinkkel dicsekszünk. Meghatározzuk, hogy milyen törvények alapján élünk, nem szeretjük, ha beleszólnak életünkbe. A haladás mindig nekünk köszönhető, de a sikertelenségekért mást okolunk. Kiosztjuk a béke Nobel-díjat, de ha katasztrófákról, szenvedésről hallunk, akkor vagy felszínes szánakozásba kezdünk, semmiről sem tudomást vevő közömbösségbe burkolózunk, vagy azonnal megkérdezzük: hogyan engedheti meg Isten?
A kudarc Isten műve. Csak nehogy nekünk is tenni kelljen valamit. Igyekszünk magunkat bebiztosítani a szenvedés ellen. Szeretnénk azt megelőzni, de valójában mindannyian tudjuk, érezzük, hogy mennyire tehetetlenül ki vagyunk annak szolgáltatva, hiszen a tudomány és a technikai vívmányok egyáltalán nem csökkentették a szenvedést ebben a világban. Megtaláljuk az egyik betegség gyógyszerét, másik üti fel a fejét, békét kötünk egy helyen, máshol robban ki háború, mesterséges mederbe tereljük a folyót, kipusztul a folyó őshonos élővilága, mindenkinek elegendő gabonát termelünk, s oxigént adó erdők pusztulnak ki. Bármit tettünk a történelem folyamán, mindig voltak éhezők, nélkülözők, szenvedők. Mondhatnánk, hogy a szenvedés nem tűnik el, csak átalakul.
Akárhogy is bizonyítgatjuk, hogy a világ tökéletlen, sokkal inkább társadalmunkban és személyes döntéseinkben kell keresni a hibát. A világ szükségszerűen tökéletes, azonban az emberi felfogás szerint tökéletesség azt jelenti, hogy az ember számára makulátlanul működő. Azt azonban elfelejtjük, hogy világ létezett előttünk, és azután is létezni fog, hogy eltűnünk. Önhittségünk, hogy mi irányítunk mindent, lesz a vesztünk. Kényszeres irányítási vágyunkkal képtelenek vagyunk együtt élni a világgal, a természettel. Erőteljesen teszünk azért, hogy rossznak érezhessük a mindennapjainkat. Ahol bőség van, ott az ember meghízik, ellustul, ahol pedig hatalom van, ott az ember megaljasul. Önállóságunkat nagy erőkkel tudjuk képviselni, de egymás iránti irgalmunkat gyakran erőtlenül.
Az istenhívő is szenved. Senkinek sem lesz felhőtlen élete, mert hisz Istenben és betart néhány fegyelmi előírást. Az istenhit különben sem a megtagadásról szól. Nem azért mondok le vagyonról, ízes falatokról, vagy éppen könnyű kalandokról, mert istenfélelmem van, hanem azért, mert tudom, hogy nem teszek vele jót. Ugyanakkor nem azért teszek jót, vagy segítek, hogy jót kapjak vissza, vagy hogy másokkal szemben előnyre tegyek szert. Isten nem automata, melynek egyik oldalán bemegy az ima, a másikon pedig kijön a gondtalan élet. Az életünkre nem ígért senki boldogságot, nem néhány felhőtlen év a valódi cél, hanem ennél valóságosan is jelentősebb értékek. Az életünknek ezen túlmutató értelme van. Bízom és tudom, hogy később, számomra beláthatatlan úton-módon, de hasznomra válik. Szeretni az embereket és a teremtett világot, ez az istenszeretet.
A teremtéstörténetben olvassuk, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert: férfinak és nőnek teremtette őket. Ebből következően Isten nem férfi, nem egy felhőkön üldögélő öregúr, aki a szoknyák alá nézeget, hogy erkölcsösen élsz-e. A saját képmás, az Istenhez való hasonlatosság mást jelent, nem materiális gondolat, nem azt jelenti, hogy egy humanoid lény teremtett minket, hanem, hogy nekünk is van akaratunk. Amennyiben nincsen szabad akarat, úgy nincsen értelme azt vizsgálnunk, hogy a világ tökéletes-e, mert nem lenne több ócska díszletnél. Isten nem bábukat hozott létre, hanem olyan entitásokat, amelyeknek szabadságuk van bármit tenni. A szabad akarat jó, de rosszra is használhatjuk: ebben áll a szabadsága.
Az életünk arról szól, hogy minden pillanatban lehetőségünk van más döntést hozni. Döntéseink vannak, melyek következményeit teljes felelősséggel viseljük. Tehetünk rosszat, árthatunk magunknak, vagy akár ítélkezhetünk az akaratunknak nem meghajló természet, vagy a világ felett. Döntés a szeretet, ahogy az is, hogy megértjük-e, vagy elfogadjuk-e a szenvedés létét, hogy a szenvedés formál bennünket. Ha engedjük, nyitottá tehet, ha nem, önzővé tehet. Rajtunk áll, hogy elfogadjuk, hogy nem maga a szenvedés és a halál a legnagyobb probléma, hanem a szenvedés és a halál remény nélkül.
