A primitív népek úgy képzelték, hogy a lelkek öröktől fogva a legfőbb lénynél élnek, tőle szállnak le a földre, és hozzá térnek vissza. Ezért lehetségesnek tartják az ősök újramegjelenését az utódokban. Írásos emlékek tanúsága szerint a reinkarnáció tana elsőként a hindu vallási hagyományban jelent meg Kr. e. 1500 és 800 között. Az Upanisadok, amely a hindu Védikus írások része, leírja a lélek utazását az élet és halál sorozatos körforgásán át. Ez a doktrína így széles elfogadásra talált az ortodox hindu hagyományban – annak monista, pluralista, teista és panteista formájában is – valamint azokban az új vallásokban, amelyek belőlük eredtek, tehát bekerült a Buddhizmusba, a Dzsainizmusba és a Szikhizmusba is.
Hérodotosz (görög történetíró) adatai szerint a lélekvándorlás tanának első képviselői az egyiptomiak lehettek. Ez azonban – ebben az általános formában – nagyon kétes, még akkor is, ha néhány bizonytalan utalást talán így is lehetne értelmezni. Az azonban biztos, hogy az egyiptomiak inkább a feltámadás gondolatához csatlakoztak. A lélekvándorlás tanának a hazáját Indiában és Görögországban kell keresni.
Az ókori görögök leggyakrabban használt kifejezése, a metempszichózis, átlelkesülés, a léleknek a halál utáni azonnali visszatérése az életbe. A korábbi orfikus misztériumvalláshoz csatlakozva Püthagorasz feltételezi a lelkek állandó, 3 ezer éves körforgását az állatvilágban, s ezt nem befolyásolja az erkölcsi rend. Empedoklész a lélekvándorlást kiterjesztette a növényekre is, Platón szerint a léleknek meg kell szabadulnia a testben szerzett tisztátalanságaitól, ezért halála után állati vagy emberi testben tér vissza tetteinek megfelelően. Vergilius és Plutarkhosz csak a test rabságában élő ember sorsának tartja a lélekvándorlást. A reinkarnáció szerves része a gnosztikusok, az újplatonikusok és a krisztusi tanításokból sokat merítő manicheusok világképének, s a buddhizmus központi gondolata. A szépirodalom és a filozófia olyan nagyságai is elgondolkoztak a lélekvándorlás lehetőségén, mint Goethe és Nietzsche.
A zsidóság mindig is vallotta a túlvilági életben való hitet, de ennek a kifejezési formái és módjai különböző korokban változtak és eltértek egymástól. A zsidóságban ma is egymás mellett léteznek az embernek a halál utáni sorsáról, a lélek halhatatlanságáról, a halottak feltámadásáról, és a messiási megváltás utáni világnak mibenlétére vonatkozó különböző elképzelések. A lélekvándorlást a legtöbb zsidó vallásfilozófus elvetette, a kabala tanításának azonban része, s a haszidizmusban a nép általában hitt benne. A lélekvándorlás során az egyes lelkeknek megvan a lehetősége, hogy amit az egyik földi életben elmulasztottak, azt a másikban pótolják. A legnagyobb bűnökért a lelkek a reinkarnációk során állattá, növénnyé, sőt kővé változhatnak, de minden gonoszságuk ellenére sem tudnak megsemmisülni, mert a fényhozók maradványait hordozzák és a rokon lelkek jótettei által a kő-, növény- vagy állatállapotból kiszabadulhatnak. Az ortodox judaizmus mindig is megtartotta a halottak jövőbeni feltámadásába, mint a messiási megváltás egyik momentumába, és a léleknek a halál utáni bizonyos formájú halhatatlanságába vetett hitet. A reform judaizmus azonban feladott minden konkrét hitet a halottak jövőbeni feltámadását illetően. A reform zsidóság teológiája csak a halál utáni spirituális élettel foglalkozik.
A Katolikus Egyház tanítása a lélekről, a tisztítóhelyről és a föltámadásról abból indul ki, hogy a lélek halhatatlan, tisztulásra szorul, és a föltámadáskor újra testet ölthet. A lélek és test azonban egység és ez kizárja a lélekvándorlást. Ugyanaz a lélek másik testbe, főleg másfajta szervezetbe (állatéba, növényébe) nem vándorolhat. A kinyilatkoztatás arról beszél, hogy a halállal végérvényesen lezárul az érdemszerzés lehetősége. A lélekvándorlás nem fér össze azzal, hogy az ember személy, Isten képmása, egyedi és megismételhetetlen. A hit szempontjából a reinkarnáció lényegében ellentmond az ember idő- és történelem-tapasztalatának, nem ismeri a kegyelmet és kizárja a reményt.
A reinkarnáció tanát a 20. század második felében a keleti vallások iránti általános érdeklődés és a New Age mozgalom tették ismét népszerűvé. Támogatói főként azzal érvelnek, hogy ez a tanítás teljesen és részrehajlás nélkül helyreállítja a világban az igazságosságot, magyarázatul szolgál a valós életben tapasztalt különbségekre és egyenlőtlenségekre, mindenkit személyes morális felelősséggel ruház fel. A nézet kritikusai mindenekelőtt azt vetik ellene, hogy előmozdítja a fatalizmust, a beletörődést, és ellehetetleníti a konstruktív elégedetlenséget, amely pedig minden változás és fejlődés elengedhetetlen feltétele. Szerintük ebben a nézőpontban az élet szükséges rosszá válik, amelyet csupán el kell szenvedni. Azt hangsúlyozzák, hogy a reinkarnáció nem ad elfogadható megoldást a szenvedésre, s ami még rosszabb: minden eseményt igazoltnak tekint – beleérve az elnyomást, a népirtást és a holokausztot is –, azzal a felkiáltással, hogy az áldozatok megérdemlik sorsukat.
