A 15-16. század fordulója Európa történetének egyik legellentmondásosabb korszaka. A középkori világképet megrendítő reneszánsz, a természettudományos világkép megerősödése, a térbeli határokat kitágító földrajzi felfedezések vagy a kontinenset fenyegető oszmán előrenyomulás mellett egyre inkább növekedett a vallásosság iránti érdeklődés is. Amíg a középkorban a megismerés alapja a hit és a tekintély volt, most a megfigyelés és a tapasztalás lett a mérvadó. A vallás megmaradt az ókori kultúrából merített világszemléletnél és így a tudomány szembekerült a hittel. Az európai kultúrában a kereszténység jelentősége csökkent, az új felfedezések nyomán viszont új népek kapcsolódtak be az egyház életébe és megkezdődött a világegyház kialakulása.
Az egyházban azonban évszázadokkal korábban felmerült a megújulás szükségessége, jó példa erre a két középkori kolduló szerzetesrend, a ferencesek és a domonkosok megjelenése is. Az avignoni fogság és a nyugati egyházszakadás mérhetetlen károkat okozott az egyház tekintélyének, szavahihetőségének, melynek következtében az eretnekségek terjedni kezdtek. A reneszánsz pápák és a főpapok világi fejedelmekhez hasonló életmódja, a papság tudatlansága, erkölcstelensége, a fegyelmezetlenség, a hívek között egyre inkább jellemző külsőséges vallásosság, a babonaság terjedése és robbanásig feszült társadalmi elégedetlenségek reformokat kívántak. A megújulás érdekében a 15. században az egyház összehívta az V. lateráni zsinatot, de a szerény horderejű lateráni dekrétumokat nem ültették át a gyakorlatba, mert hiányzott a komoly szándék az egyház megreformálásához.
Az első jelentősebb egyházi reformok Itáliában és Spanyolországban jelentkeztek, ahol példás életű főpapok és elkötelezett világiak léptek fel az egyháziak tudatlansága és bűnös életmódja ellen. Ezek a megújulási mozgalmak általában alulról indultak ki, legjelentősebb megnyilvánulási formáik a régi szerzetesrendek reformjai, laikus vallásos társulatok alapítása, ezektől inspirálva új típusú szerzetesrendek, mindenekelőtt a jezsuita rend születése, illetve az új vallási igényeket kielégítő, bibliai alapú és személyes hangvételű vallásos irodalom elterjedése voltak.
A 16. század elejére már Európa számos pontján, egyházi intézményekben és egyetemeken megfogalmazódott az egyház megújításának szükségessége. Ennek az általános reformmozgalomnak egy része volt Luther Márton ágostoni szerzetes, aki 95 tételével korántsem akart egyházszakadást előidézni, hanem mindössze a kor reformtörekvéseinek szellemében kívánt a katolikus egyház megújulásához hozzájárulni. Luther mindenekelőtt az egyházi búcsúk pénzért való árusításának gyakorlatával fordult szembe, támadva annak teológiai hátterét is. Az ágostonos szerzetes lázadása a bűnbocsánati díj ellen egész Európát megmozgatta, pedig mozgalma minden tervezettséget mellőzött. Az árhullámot, ami elindított, nem lehetett megállítani.
Luther tanításának lényege, hogy egyedül Isten kegyelméből és egyedül a hit által jutunk el az üdvösségre. Tanításának forrásául kizárólag a Szentírást ismerte el, tagadva az egyházi hagyomány Bibliával megegyező értékét. Csak két szentséget, a keresztséget és az úrvacsorát tartotta meg a hétből, elvetette az egyházi rendet, a cölibátust és a szentek tiszteletét. Bár Luther hangsúlyozta a személyes hit fontosságát, egyháza mégis világi hatalmak pártfogására támaszkodott, megtartotta a klérusi hivatalt, amely az államtól kapott fizetést, és amely az adott terület teljes lakosságát egyháztagságnak tekintette. Úgy tűnt, mintha egyházszervezeti szempontból a hivatalos protestantizmus nem is különbözött volna olyan nagyon a katolicizmustól. A katolikus egyházon belül megindult reformfolyamat egyrészt X. Leó pápa és Luther hajthatatlansága, másrészt a német társadalom széleskörű támogatása következtében szakadáshoz vezetett a katolikus egyház és a Luthert követők között.
A lutheri tanítást továbbfejlesztő reformátorok tanait Kálvin János foglalta következetes rendszerbe. A francia származású, Genfbe emigrált komoly teológiai és humanista képzettséggel rendelkező Kálvin elődei tanrendszerét elsősorban az isteni kegyelemről vallott felfogás tekintetében haladta meg. Eszerint Isten az embereket előre kiválasztja az örök kárhozatra vagy az örök üdvösségre, a világ pedig arra rendeltetett, hogy Isten dicsőségét szolgáljuk, a kiválasztott hívő pedig arra, hogy részt vegyen Isten e világi dicsőségének gyarapításában. Azt tanította, hogy nemcsak világi hivatásunkban lehetünk Istennek tetsző emberek, hanem éppen a hivatásunk végzésével leszünk azokká. Kálvinnál a becsületes, szorgalmas munka Isten dicsőítésévé válik.
Az általa megalkotott egyházalkotmány ugyanakkor teljesen eltért a katolikus rendszertől, amely szerint az egyházközségeket a lelkipásztorokból és világi hívekből álló testület, a presbitérium irányítja. Kálvin tanításai azonban nem csak a kereszténység tekintetében hoztak változást. Erkölcsi tanítása a munkára és a takarékosságra való buzdítással, illetve a tisztességes kamatszedés engedélyezésével lökést adott a kapitalizmus kialakulásának, az egyház igazgatási rendszere pedig a politikai demokrácia fejlődéséhez járult hozzá.
