Február másodikán sok állatkertben izgatottan lesték, kibújik-e a medve a barlangjából. Pedig ez a dátum nemcsak arról nevezetes, hogy ekkor jósolja meg Európa legnagyobb szárazföldi emlőse, hogy meddig tart még a tél, hanem ez a nap fontos egyházi ünnep is: Gyertyaszentelő Boldogasszony napja, amely egyben Jézus bemutatásának és Szűz Mária megtisztulásának is az évfordulója.
A kereszténység arra az ünnepélyes, szent napra emlékezett, amikor Szűz Mária – Szent Józseffel együtt – negyven nappal Jézus születését követően bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. Az akkori törvények szerint a fiúkat negyven, a lányokat hetven napos korukban kellett a zsinagógában bemutatni. Emellett az elsőszülött fiút Istennek kellett ajánlani és áldozattal megváltani – Jézusért egy pár gerlicét áldoztak szülei. A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust: „Mert látták szemeim üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a nemzetek megvilágosítására. Luk. 2. 30–32. (Káldi Neo-Vulgáta)”. Jézus személye így már igen korán összekapcsolódott a fénnyel, melyet az istentiszteleteken a gyertyák szimbolizálnak és a világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki az egyházban a gyertyaszentelés szokása.
Az ókori Rómában február 2. tavaszkezdő napnak számított. Fáklyás engesztelő körmenetet tartottak. Így járták körbe a pogány rómaiak a város bálványszobrait. A Római Birodalomban csak a VII. századtól terjedt el a szokás, hogy ezen a napon a szent helyek körül gyertyás-fáklyás körmeneteket tartottak. Európában körülbelül a XII. század óta ezen a napon megszentelik a templomba vitt gyertyákat. Innen ered a gyertyaszentelő vagy Gyertyaszentelő Boldogasszony napja elnevezés.
A kereszténység Jézus Krisztus bemutatásának ünnepét a IV. századtól üli meg. A VII. századtól a figyelem az agg Simeon felé fordult, aki felismerte a gyermekben az üdvösség hozóját. Az Ószövetség megérintette az Újat, hiszen ekkor találkozott először Jézus az emberiséggel, az emberekkel, akikért megtestesült, így az ünnep kitágult: a találkozás (görögül Hypapanté) megnevezéssel. A X. századtól kezdve a nyugati liturgia egyre inkább Mária megtisztulását ünnepelte (Purificatio), ugyanis ekkor fejeződött be Jézus szülőanyja számára a gyermekágyas időszak. Ma a gyermekágyat körülbelül hat hétnek, azaz 42 napnak tekintik. Ennek leteltével léphetett be Szűz Mária – azaz másik magyar elnevezése szerint Boldogasszony – a szülés után először a templomba.
A gyertya Krisztus-jelkép, viasza Jézus üdvszerző emberi természetére, világossága, fényessége istenségére és a megváltás művére emlékeztet, hiszen a gyertya a lángjával önmagát emészti föl, hogy másoknak szolgálhasson: világíthasson. Egy másik értelmezés szerint a gyertya a jó cselekedetekkel ékeskedő hitet jelképezi, mert amint a gyertya láng nélkül nem világíthat, éppen úgy a hit is jó cselekedetek nélkül halott. Az 1100-as évek végéről származó Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban e napon először a tüzet áldották meg, majd a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat.
A hagyományos, magyar paraszti társadalomban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embert. Keresztelésig az újszülött mellett világított. Amikor a fiatal anya először ment templomba, szintén gyertyát vitt a kezében. Az elsőáldozó égő gyertyával a kezében újította meg a keresztségi fogadást, ma is vannak szerzetesnői közösségek, amelyeknek tagjai égő gyertyával a kezükben tesznek végleges fogadalmat. Nagy vihar esetén a szentelt gyertyát gyújtották meg, s mellette kérték Isten segítségét. Gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe is. Ezt a gyertyát pedig úgy hívták, hogy máriagyertya. Érdekes, hogy egyes középkori képeken, amelyek az égbe készülő (haldokló) Máriát ábrázolják, hasonlóképpen égő gyertyát adnak a kezébe, vagy tartják a fejénél.
A medve időjárás-jóslása valószínűleg a római tavaszkezdő ünneppel köthető össze. Amikor még nem létezett a meteorológia tudománya, a jeles napokhoz, vallási ünnepekhez gyakran kapcsoltak az emberek időjósló hiedelmeket. A téli időszakban elsősorban azt akarták tudni, meddig tart még a tél, meddig kell még fagyoskodni. Az erre vonatkozó jeleket már a pálfordulókor igyekeztek kifürkészni, de a gyertyaszentelőre is maradt egy-két jóslás. A hiedelem szerint, ha a medve február 2-án kijön a barlangjából és meglátja árnyékát – tehát napos idő van – akkor visszabújik, mert sokáig tart még a tél, ha azonban borús, havas, jeges az idő, kint marad a medve és hamarosan megérkezik a tavasz. Az elképzelést sokan új keletű hagyománynak tartják, és Jókai Mór Az új földesúr című, 1863-ban írott regényének tulajdonítják megalkotását vagy legalábbis elterjesztését. Azonban tény, hogy a medvék efféle időjósló képességét Nagy-Britanniában és Olaszországban is ismerik, sőt a betelepülő németeknek köszönhetően az Egyesült Államokban és Kanadában ugyanilyen hiedelem fűződik az erdei mormotákhoz.
