Mircea Eliade híres vallástörténész szerint az ember azért tud a szentről, mert az megnyilatkozik, és a profántól tökéletesen különbözőnek bizonyul. Hozzáteszi, hogy töretlenül folytonos út vezet a legelemibb kinyilatkoztatásból, például a szent megnyilvánulásától valamilyen tárgyban, kőben vagy fában a magasabb rendű megnyilatkozásig, mint például a keresztény ember számára Isten Jézus Krisztusban való megtestesüléséig. Egy szent követ vagy fát viszont nem mint követ vagy fát tiszteli az archaikus ember, hanem a megnyilatkozás valóságaként, mert olyasmi mutatkozik meg bennük, ami már nem kő vagy fa. Az archaikus társadalmak emberének ez egyet jelentett valamiféle erővel, léttel. A vallásos ember mindig vágyik arra, hogy részesüljön ebből a létből, feltöltődjön az erőből, következésképpen mindig arra törekszik, hogy szent univerzumban éljen.
Ilyen vallásos élmény megtapasztalása a szent tér is. Az archaikus embernek a világ legnagyobb része ismeretlen volt. A saját érzékelési határain túli világ, egy ismeretlen erdő, táj vagy földrész a káoszt, a félelmet jelentette. Mindig szükség volt egy szilárd pontra, amely minden jövőbeli tájékozódás alapját szolgálta, és amely mintegy köldökként összekötötte az embert a világgal. Az ismeretlenben ez a szilárd pont, mondhatni középpont, valamilyen jel révén mutatkozik meg, és összeköti a profán világot az ember felfogóképességén vagy a megismerési képességén túli transzcendens világgal, az istenek világával. Ha a jel nem mutatkozik meg, akkor az emberek előteremtik azt, hiszen valamely terület csak úgy válhat a „miénkké”, ha azt „újrateremtjük”. A vallástudósok szerint ez a vallásos magatartás az ismeretlen földdel szemben az újkor elejéig még a Nyugaton is megőrződött. A spanyol és a portugál konkvisztádorok Jézus Krisztus nevében vették birtokukba az általuk felfedezett és meghódított földeket. A kereszt felállításával a területet megszentelték, és ezáltal birtokba vehették az „újjászületett” területet.
A szent tér minőségileg tér el a profántól. Belépve egy másik térbe, másik dimenzióba kerül az ember. A szent megnyilatkozása révén nemcsak vallási épületek, templomok jelentik ezt a teret, hanem lehet egy erdőrész, egy mező, folyószakasz, tengerpart, hegycsúcs vagy valamely szántóföld egy része. Szinte bárhol lehet szent tér. Mondhatni előbb a szent terek léteztek, és csak a felismerésük után látta el az ember őket különféle megkülönböztető, emlékeztető jelekkel, vagy épített a helyükön vallásos építményeket, templomokat. Az ilyen szent terekkel kapcsolatosan egyesek úgy vélik, hogy azok a Föld energiaáramlatain, vagy azok keresztezési, vagyis metszéspontjain – csakrapontjain – helyezkednek el. Ilyen metszéspont fölött áll állítólag Jeruzsálem és a Stonehenge is.
Jelen korunkban deszakralizált világban élünk. A templomok építése esetén már legfeljebb előteremtjük a szent helyet. Érdekes viszont, hogy a deszakralizált világban élő profán ember esetében is fellelhetők a szent térrel kapcsolatos gondolkodás nyomai. Gondoljunk csak bele, hogy hány ember számára jelent más minőséget a szülőföld, a szülőfalu, a családi ház vagy az a hely, ahova iskolába jártunk, azok a helyek, ahova szerelmünkkel jártunk, egy táj vagy csupán a könyvespolc mellett álló fotel. Ezek magánvilágunk szent terei. Mindannyiunknak szüksége van ilyen helyekre, és ez a szükség mélyen a tudatunk alatt lakozik. Ha elfogadjuk, hogy léteznek ilyen különleges szent terek, ha nem, szükségünk van olyan helyekre, ahol szellemi és lelki impulzusok érnek bennünket, ahol újra tudjuk értékelni életünket, ahol újra és újra együvé tudunk válni önmagunkkal és világunkkal is. Ahol a szó jelképes értelmében újjászülethetünk.
