Ha valaki manapság vallásosnak tartja magát, könnyen megtörténhet, hogy embertársai kissé furcsán tekintenek rá, mintha egyenesen abból az állítólagosan sötét középkorból pottyant volna elébük. Ennek ellenére aligha állítható az, hogy nem divatos hinni. Igenis divatos, csak nem biztos, hogy Istenben, hanem sokkal inkább a vak szerencsében, a sorsban, a pénzben, a politikusokban, a horoszkópban, a babonákban, különféle eszmékben, a földönkívüliekben, az agnosztikus ateizmusban stb.
A vallás időtlen idők óta az egyik legmélyebb ütközőpont az emberek között. A vita, a szenvedés, a háború elválaszthatatlan része az ember történelmének, így a vallás történelmének is. Mindez ugyanakkor nem valamiféle isteni parancsra történik (bár mindig is születnek olyanok, akik azt állítják, hogy valamiféle isten sugallatára gyilkolnak), hanem a különbözőségtől való félelemből, a meg nem értés akaratának, vagy képességének hiányából, a felszínes tudás csapdájából. Az ember esetlegessége szüli e bűnöket.
Nincs ez másként ma sem. Elég csak leültetni egymással szembe egy vallásos embert és egy ateistát, vagy két eltérő vallású embert, és gyakran elszabadul a pokol. Pejoratív előítéletekkel támadják egymást, hiányos történelmi, filozófiai, teológia, szociológiai, pszichológiai tudásból, vagyis inkább nemtudásból származó frázisokkal érvelnek, közben teljesen lenézik a másikat. Az alapvető megértés, elfogadás, vagyis a tolerancia nélküli vita veszélyes, hiszen senki sem képes „objektív” képet festeni a világvallásokról. Ki állíthatja, hogy annyira ismeri a szent szövegeket, rituálékat, hiedelmeket, hogy azok alapján képes számot adni tanításuk lényegéről, követőik hitrendszeréről, „teológiájáról”? Ugyan ki birtokolja az igazságot?
Emberemlékezet óta tartanak ezek a viták. Az ókori görögök is vitáztak egymással Isten, az Ember és a világmindenség természetéről. A filozófia megszületésével, a természettudományok megerősödésével évezredek óta foglalkoztatja a szaktekintélyeket a probléma. Megszülettek az „izmusok”, eltemették Istent, lerombolták a templomokat, de a béke mégsem jött el. Ha az ókori görögök, vagy még régebb óta a legragyogóbb elmék közül senki sem volt soha képes egyetértésre jutni a vallás vagy a vallásellenesség témájában, akkor a digitális világ hajnalán, félinformációkból építkezve hogyan ítélkezhetünk egymás felett?
A harcok e tengeréből azonban kiemelkedett egy nagyszerű alapelv: a jog ahhoz, hogy az ember abban higgyen, amiben akar. Ugyanakkor sokszor elfelejtjük, hogy a szabadság nem azonos a szabadossággal, vagyis csak addig vagyunk szabadok, amíg a másik szabadságát nem sértjük. Hiába vagyunk szakértelmiségiek, hiába vagyunk egekig magasztalt ateista humanisták, hiába vagyunk szentek, ha nem tudjuk átlépni esetlegességünket és gunyoros, sértő megjegyzéseket teszünk a másik háta mögött. A másik ember elfogadása, mondhatni szeretete nélkül sohasem fogunk megbékélni egymással.
A vallás, legyen az buddhizmus, hinduizmus, taoizmus vagy katolicizmus, valamint a vallásos meggyőződés, ősidők óta vigaszt és örömöt nyújt az emberiségnek. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az ember egyrészt homo religiosus, vagyis vallásos ember, hiszen még napjaink materialistái, ateistái, kommunistái is erősen hasonlítanak a régi idők papjaihoz, ahogyan a dogmáikat terjesztik. Ezért lehet igaza annak a vallástudósnak, aki a homo religiosus ellentétének a homo negligenst, a hanyag, nemtörődöm, közömbös embert tekinti. Ez a közömbösség ugyanakkor nem valamely istennel szembeni közöny, hanem elsődlegesen a saját életünkkel szemben nyilvánul meg. A közömbösség pedig rosszabb a vallásosságnál és az ateizmusnál is.
