Đurđevdan

Kevés olyan embert ismerek, aki ne hallotta volna már a Bijelo Dugme Đurđevdan című dalát, melyet a magyarországi közönség leginkább Rúzsa Magdi és Boban Marković előadásában ismert meg. Sokan talán azt is tudják, hogy a szóban forgó dal valójában egy cigánydalból született és Emir Kusturica A cigányok ideje (Dom za vešanje) című filmjében idézi fel a romák ünneplését. A Đurđevdan tulajdonképpen a szerb pravoszláv egyház egyik legfontosabb szentjének, Szent Györgynek az ünnepe, és a szerb hagyományok szerint az ünnep a tavasz kezdetének hagyományos köszöntéséhez kapcsolódik.

Szent György (270 körül–303) nagyvértanú, katona, egyike az első keresztény vértanúknak, és ezért a tizennégy segítőszent egyike (a segítőszenteket együtt hívják segítségül). Legendája szerint anyja hatására lett keresztény, s a keresztségben a Georgiosz, vagyis a „földművelő” nevet kapta. Diocletianus császár uralkodása (284–305) alatt katonaként szolgált. A keresztényüldözés kitörésekor Szent György már magas rangú tiszt volt, vagyonát szétosztotta a szegények között, s a császári udvar előtt megvallotta hitét. Nem volt hajlandó áldozni a bálvány isteneknek, ezért megkínozták és halálra ítélték.

Halála utáni tiszteletének és rendkívüli mértékben elterjedt kultuszának az alapja az lehetett, hogy az egyszerre, egy személyben keresztény és római vértanút kappadókiai (mostani Palesztina) származása miatt a görögség is alapvetően magáénak tekintette. Ugyanakkor hivatása miatt a katonák, neve miatt pedig a parasztok védőszentjévé vált. A keresztes háborúk szintén növelték Szent György tiszteletét. Miután a keresztesek bevették Jaffát és Liddát, újjáépítették a Szent György sírja fölötti negyedik századi bazilikát. Legendájához ekkor kapcsolódott a királylányt a sárkánytól megszabadító vitéz története. A legenda azt a keresztény meggyőződést fejezi ki, hogy a hit megszünteti a démonok uralmát, és a gonoszt minden alakjában legyőzi.

Szent György tisztelete a XI. században Európában felülmúlta a bizáncit, Angliában például különös tekintély övezte, a lovagi erények megtestesítője, Oroszlánszívű Richárd (1157–1199) őt választotta személyes védőszentjének, III. Edward (1327–1377) seregei pedig a százéves háborúban a Szent Györggyel Angliáért! csatakiáltással vonultak harcba. Szent György azonban a középkorban sem kizárólag a katonák, vagyis a lovagok és nemesi rend szentje volt, hanem egyúttal az egész népé is. Egyszerre volt védőszentje a zarándokoknak, a parasztoknak, lovaiknak és állatállományuknak. A naptárban elfoglalt helye adta neki azt a feladatkört, hogy a tavaszkezdet számos ősi népszokását „megkeresztelje”.

A katolikusok április 24-én tartott György napját a pravoszláv hívők a Julián naptár szerint ünneplik, május hatodikán. A szerbségnél az ünnep a tavasz kezdetének hagyományos köszöntéséhez kapcsolódik, vélhetőleg egy, a kereszténység előtti szerb termékenységi ünnep hagyományozódott át. A tél és a nyár határaként tekintenetek erre a napra és a hagyomány szerint a család egészségét, a fiatalok házasodását, az állatállomány, valamint a vetemények termékenységét ünneplik.
A hagyomány szerint Szent György-napon sok zöldből készítenek koszorúkat, mézvirággal és más tavaszi virágokkal díszítve azokat, majd a bejárati ajtókra és az ablakokra helyezik őket. A néphiedelem szerint a koszorú egészséget, szerencsét hoz, segíti a család gyerekeinek boldogulását. Hagyomány továbbá a virággal meghintett vízben való mosdás és a folyóban való úszás is. A néphiedelem szerint mindkettő egészséget hoz. Egyes helyeken ekkor hajnalban egy közeli erdőbe kirándulnak, ahol fűzfavesszőből készült övet fonnak maguknak, valamint csalánnal és különféle virágokkal díszítik ki magukat, otthon pedig tradicionális (például nyárson sült bárány) ételekkel várják a meghívott vendégeiket. Szokás továbbá, hogy a birkapásztorok gyertyát gyújtanak a juhaik között és imát mondanak a gazdag éléskamráért.
A volt Jugoszlávia területén élő romák (ortodox és muszlim vallásúak is) szintén ünnepelnek, de ők Ederlezinek nevezik a Szent György-napot. Előző este virágot szórnak a folyóba és megfürödnek benne, éjjel tüzeket raknak, hogy másnap megtisztult lélekkel várhassák az ünnepet. A család elvárja, hogy az elköltözött családtagok legalább ezen a napon hazajöjjenek.