Jót tenni jó, ugyanakkor nehéz is. Ám nem abban az értelemben nehéz, hogy valakinek nehezére esik maga a tett, hanem inkább annak a következménye. Sok esetben ugyanis nem köszönet, vagy hála a válasz, hanem irigykedés, rosszindulat, vagy a legjobb esetben további elvárás. Bármennyire is ostobának, vagy eufemisztikusan szólva naivnak tartják azt a személyt, aki mindennek ennek ellenére mégis jót tesz, ő nyugodt lelkiismerettel néz tükörbe. Mert a jótett alapja a jó szándék, nem pedig a vágy, hogy nagy embernek lássák, a kölcsönösség, vagy a viszonzás elvárása. Jót tenni jó.
Így van ez Ferenc pápa és a média esetével is, amikor is jókora botrány keveredett az ateisták üdvösségéből. Szenzáció kerekedett abból, hogy a pápa ki merte mondani, hogy az ateisták is üdvözülhetnek, majd pedig abból lett szenzáció, hogy a Vatikán kijavította a pápát. Nagy szalagcímekkel írták: Az ateisták a pokolra jutnak. Fél világ Ferenc pápán és az egyházon röhögött. Szegény öreg, azt se tudja, miről besszél, az egyház pedig mit tanít. S ugyanúgy, ahogy senki sem foglalkozott az ateisták üdvösségéről szóló pápai homília környezetével, ugyanúgy elkerülte az emberek figyelmét, hogy a sajtóban a vatikáni közlemény fele jelent meg. Éppen csak a lényeg maradt le.
Ferenc pápa ominózus mondata nem nyilvános misén, hanem a paptestvéreinek, a bíborosoknak tartott misén hangzott el. Az egyház nyitásának szükségességéről beszélt, és beszél is nap, mint nap, mondhatni mossa a Vatikán fejét. Csakhogy ezekről a homíliákról csupán kivonatokban értesül a világ, ugyanis Ferenc pápa kívánsága szerint nem jelentetik meg ezen prédikációk teljes szövegét. Két okból. Egyrészt azért, mert nem előre megírt homíliákról van szó, hanem rögtönzött beszédekről, amelybe gyakran belefoglalja élményeit, tapasztalatait, másrészt a miséket olaszul tartja, miközben az anyanyelve nem olasz. Nyitottsága, rögtönzése miatt gyakran fájdul meg testőrei, de a vatikáni sajtószolgálat feje is. Míg elődje előre megírt, az egyházi tanítástól egy milliméterrel sem eltérő prédikációkat tartott, Ferenc pápánál oda kell figyelni. Így tett a vatikáni szóvivő, Thomas Rosica, aki közleményében kiemelte az egyház hivatalos tanítását, miszerint az üdvösség csak az egyház által érhető el: „Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne”. A sajtó le is vonta a következtetést: mégis pokolra jutnak az ateisták.
Azt azonban elfelejtették leírni, hogy a szóvivő ezt követően úgy folytatta, hogy ennek ellenére nem lehetetlen, hogy Krisztus mégis megment egyes ateistákat. Az egyház elutasítása, ugyanis nem feltétlenül jelenti Krisztus elutasítását. Probléma csupán az, hogy az egyház sohasem állíthatja biztosan, hogy egy az egyházat elutasító személy az Istenhez vezető úton is marad. A történet szépen szemlélteti, hogy miként fordítható az ember ellen a cselekedete. Azt nem tudni, hogy mindez szenzációhajhászás, figyelmetlenség, vagy rosszindulatiság eredménye volt-e. A pápa is jót akart, méghozzá nyitni a világ felé, a szóvivő is, elkerülni a teológiai félreértéseket, ám mindkét esetben érezhető, sőt tetten érezhető a rosszindulat az egyes reakciókon. Amellett, hogy hiteltelennek mutatták be az egyházat, kinevették, különféle kritikával illették, hogy végtére is minek foglalkoznak az ateistákkal, amikor azok elutasítják Isten létezését és az egyházat, így az üdvösséget is.
Azért mert az egyháznak kötelessége a jó. Még annak ellenére is, hogy az egyház tagjai között (legyenek papok vagy hívők) nyilvánvalóan vannak bűnösök is. Ezért merészel foglalkozni azok üdvösségével, akik elutasítják azt. Mert nem elzárkózni kell az emberektől, hanem velük kell élni. Párbeszédre, megértésre és elfogadásra van szükség, nem pedig ellenségeskedésre.
