Amikor a keresztényüldözésről esik szó, leginkább a római kor vagy talán a mai Kelet, netán Afrika jut eszünkbe, Európa ebből a szempontból ma biztonságos helynek számít – gondolhatnánk. Ez nagyjából így is van, hiszen nemigen történhet meg, hogy valakit a hitéért ezen a földrészen megöljenek.
Az Open Doors keresztény segélyszervezet jelentése szerint az áldozatok száma 2000–2010 között meghaladta az egymilliót, az utóbbi 10 évben pedig átlagosan 270 keresztény szenvedett vértanúságot minden 24 órában. Tavaly a vallási hovatartozása miatt meggyilkolt emberek 70 százaléka keresztény volt. A világ országai közül a kommunista Észak-Koreában üldözik a leginkább a keresztényeket, de rendszeres üldözésüket világviszonylatban az iszlám szélsőségesek hajtják végre, áll a jelentésben. A keresztényellenes megnyilvánulások olyan országokban jellemzőek, ahol a keresztények többnyire kisebbségben élnek. A keresztényeket üldöző államok ötvenes listájának első tíz helyén Észak-Korea, Szaúd-Arábia, Afganisztán, Irak, Szomália, a Maldív-szigetek, Mali, Irán, Jemen és Eritrea követi. A szervezet adatai szerint Észak-Koreában 50 ezer és 70 ezer közötti azon keresztények száma, akik kényszermunkatáborokban sínylődnek.
A modern kori keresztényüldözés ugyanakkor különböző formában és eltérő eszközökkel minden földrészen megjelenik. Bár nyilvánvaló, hogy Európában nem beszélhetünk a fentiek szerinti keresztényüldözésről, de beszélhetünk egy sokkal rafináltabb formájával, a diszkriminációról. Tehát nem egyházak elleni támadásról van szó, hanem a keresztény értékek elleni támadásról. Ennek keretében a vallást újra magánüggyé nyilvánítják, és kialakul a toleranciadiktatúra. Ennek jele, hogy míg névleg vallásszabadság van az Európai Unióban, addig szinte politikai öngyilkosságnak számít, ha egy politikus vállaltan keresztény elvek szerint él, és azok mentén politizál. Bőven akad példa, hogy az embert a hite miatt kirekesszék, elbocsássák, megalázzák vagy egyszerűen csak kinevessék. Ennek ellenére több alkalommal arra is volt példa, hogy szélsőséges csoportok megrongáltak és felgyújtottak katolikus templomokat.
Az egyház és az állam szétválasztásának elve az EU-ban ma odáig jutott, hogy a vallást teljes magánügynek tekintik, olyannyira, hogy annak külső megnyilvánulásait még jelképes szinten sem engedélyezik. Nem is olyan régi történet, hogy az uniós törvények szellemében az olasz iskolákban levetették a keresztet az osztálytermek faláról. Franciaországban törvény tiltja a vallási jelképek viselését az iskolákban. Nyugat Európában a keresztények egyre gyakrabban szembesülnek azzal, hogy a vallás- és lelkiismereti szabadságukat nem tartják tiszteletben és sokszor kötelezik őket arra – a toleranciára hivatkozva –, hogy adják fel világnézeti meggyőződésüket. Ilyen esetek közé tartozik, amikor nem viselhetnek keresztet a munkahelyeiken, a keresztény anyakönyvvezető homoszexuális párokat köteles összeadni, a keresztény orvost munkahelyének elvesztésével fenyegetik, ha nem végzi el az abortuszt, vagy amikor a kereszténységet gyalázó kiállításokat szerveznek. Képletesen szólva az embert előbb engednék el munkahelyéről moziba, mint misére.
Azt mondják, hogy a hit magánügy, vagyis amíg nem zavarsz a véleményeddel, abban hiszel, amiben csak akarsz. De ez nem jelent vallásszabadságot, sőt még szólás-, vagy véleményszabadságot sem, abba ugyanis az is beletartozik, hogy valaki a nyilvánosság előtt beszéljen a meggyőződéséről és kifejezze így a hitét is. A valódi tolerancia teret ad mindenkinek, tehát azoknak is, akikkel az ember nem ért egyet, így a keresztényeknek is. Voltaire híres szavait idézve: „Nem értek egyet Önnel, de az életemet adnám azért, hogy elmondhassa véleményét.” Ma azonban könnyen megtörténhet, hogy a tolerancia nevében kirekesztik és elítélik azokat, akik megvallják hitüket, vagy véleményüket azon kérdésekben, mint hogy a keresztény család egy férfi és egy nő házasságán alapul, vagy hogy az abortusz elfogadhatatlan születésszabályozási módszer.
Szerbiában ezzel szemben úgy tűnik, hogy megállt az idő, hiszen a politikai történéseket figyelve sokszor olyan érzése támad az embernek, hogy a Szerb Pravoszláv Egyház pozitív diszkriminációban részesül. Azonban ez sem tűnik járható útnak. Nem tartom elfogadhatónak a diszkriminációt, legyen az pozitív, vagy negatív. Nem diszkriminálhatunk valakit sem vallási meggyőződése, de nemi hovatartozása miatt sem. Semmivel sem kevesebb az a személy aki keresztet visel a mellén, mint például az utcán kézen fogva sétáló egynemű pár.
A jelenlegi történések arra engednek következtetni, hogy a „fejlett nyugati társadalom” – vagy inkább az emberi – még ma sem képes kinőni gyermeteg hibáit. Toleranciáról beszélünk, miközben képtelenek vagyunk megélni azt. Nem az a baj, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a másik véleményét, hanem, hogy képtelenek vagyunk egyáltalán meghallgatni egymást. Az emberiség a jelek szerint messze van még a felnőtté válásától.
