Az embernek nyilván igencsak meg kell fontolnia, hogyan válaszolna, ha mellének szegeznék a kérdést: a könyvnyomtatás bő ötszáz éves múltjából melyik az a magyar nyelven írt könyv, amelyik legnagyobb hatású olvasmánya volt. Pedig éppen erről (is) faggatta az írókat a budapesti Új Írás c. folyóirat szerkesztősége. A körkérdésre ötvennégy magyar író válaszolt, s bár mindez negyven esztendeje (1973-ban) zajlott le, érdemes ismételten átpásztázni a válaszokon, az információk és tanulságok eme gazdag tárában. Mindenekelőtt az válik világossá, hogy a családi és a helyi könyvtárak, valamint a könyvesboltok kínálatának nagyfokú azonossága révén az alkotók induló korszakát tekintve különösebb meglepetés nem tapasztalható. Petőfi, Arany, Ady és József Attila szinte mindegyiküknél meghatározó élmény volt, ám ezen túlmenően a szálak igencsak szétágaznak. Azzal kezdődően, hogy Rónay György például a teljes magyar lírát említi, s Tandori Dezső is úgy fogalmaz, hogy voltaképpen csak magyarul írt könyveket szeret olvasni. Csorba Győző meg az olvasmány és a szerelem hasonlóságára figyelmeztetvén állítja, igazán nagy lobogásra csak egyszer képes az ember. Az ízlésváltozásról pedig Jókai Anna beszél, akit tizenhat éves korában elbűvölt Bessenyei György szövegeinek zeneisége, harmincesztendősen viszont már inkább azok dagályosságát érzékelte. Somlyó György viszont egy időben talált rá Vörösmarty és Füst Milán költészetére. A választás nehézségével küszködik Illés Endre is: „Ha csak rápillantok arra a polcra, amelyiken Tersánszky könyvei várnak, máris hűtlen vagyok Krúdyhoz. Ha tétován Csokonaiért nyúlnék, már elárultam József Attilát. Bethlen Miklóssal Kemény Zsigmondot, Adyval Babitsot, Kosztolányival Karinthyt, Mikszáthtal…”. Többen persze meg is indokolták a válaszukat. K. Grandpierre Emil például így: „Kalauzom Ady Endre volt, ő győzött meg afelől, hogy az élet szeretetreméltó, s nem bolond, nem eretnek, nem erkölcstelen az, aki az életet szereti”. Tornai József pedig Tamási Áronról ír igen szépen, aki „úgy mesél, olyan világot lehel körénk és olyan felülmúlhatatlan magyar nyelven, hogy voltaképpen csak térden állva volna szabad olvasni”. És sorakoznak aztán a felsorolásokban más szerzők és más művek is, Gárdonyi Egri csillagok c. regénye, Illyés Petőfi-életrajza, mások mellett többször is előbukkan Berzsenyi Dániel, Tersánszky és Krúdy. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy igen sokan alapvető olvasmányélményükként a Bibliát jelölték meg.
Pázmány Pétert is említették néhányan, még többen a második kérdés kapcsán, amely a méltatlanul elfelejtődött írókra és művekre vonatkozott. Negyven esztendővel ezelőtt a magyar írótársadalom egyértelműen Pázmányra tette le voksát. Például Lázár Ervin és Féja Géza: „Pázmánytól tanultam meg, hogy az írás hiú tüsténkedés, ha nélkülözi az élő beszéd közvetlenségét, melegét és intimitását. Izzott a nyelve, mégis fegyelmezett maradt, merész volt, ugyanakkor szigorú önmagával szemben. Mámorossá tett, s ez a mámor holtig elkísér”. Csáth Gézáról is többen szóltak, s talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Csáth ma már nem húzódik meg „föld alatti” értékként (Dobai Péter). Császár István egyenesen úgy véli, a fiatalabb olvasók azért látnak irodalmi feltalálót sok mai külföldi íróban, mert nem ismerik Reviczky Gyula, Bródy Sándor, Gozsdu Elek, Cholnoky László, Kosztolányi és Szomory prózáját. A továbbiakban mások másokat említenek, az újbóli felfedezésre várók listája meglehetősen bőséges, talán nem is illendő válogatni, ám mindenképpen szemet szúr, hogy Nagy Lajost sokan „reklamálták”, például Vas István és Zelk Zoltán is.
Az Új Írás szerkesztői feltettek még egy – kissé gonoszkodó – kérdést: Melyik nagyon ismert, sokat emlegetett klasszikus magyar könyvet nem olvasta? Bizony-bizony meglehetősen ismert szerzők és művek neve is ott „ékeskedik”, a dobogón pedig nagy fölénnyel Eötvös József és Kemény Zsigmond áll, hozzájuk tehát a legkeskenyebb az ösvény. Weöres Sándor bölcsen kikerülte a valódi választ, mondván, a saját verseit nem olvassa, kivéve, ha korrektúráról van szó. Az igazi feloldozást azonban Károlyi Amy adta meg: „Sok-sok-sok mindent olvastam és sok-sok-sok mindent nem olvastam”.
