A mulandóság kérdéskörével szembesültünk ezekben a napokban, avagy: „rokonokhoz beszélgetni, eltanyázni a temetőbe járok el”, mondja egy költő, aki ezzel persze nincs egyedül, ám ő is elmeditál aztán a „mi végre vagyunk” feloldhatatlannak tűnő dilemmáján, meg a „honnan jöttünk és hová tartunk” titkán. Első pillantásra úgy tűnhet, mindez alig foglalkoztat bennünket, mert az ezzel kapcsolatos gondolatsor úgyis mindig lezáratlan marad, s nem nyújt megnyugtató megoldást. Ám tudjuk, hogy bensőnkben ott lappang, ott feszül ez a hatalmas kérdőjel. S amikor fellapoztam találomra néhány régi folyóiratot, az ott talált, magyar költőktől való versek is mintha sorra ezt igazolták volna vissza. „Jó volna halálom után,/ akár egy bokszmeccsen, fölállni” – mondja egy írónő, majd a félelmét sem leplezi: „Bár tudhatnám, amit csak sejtek,/ mi megtörténik biztosan”. De hát mi történhet meg biztosan, s egyáltalán, hogyan juthattunk el eddig, mármint a létezéshez magához: „Milyen erő tört élni bennem,/ hogy a nemlétből felfénylettem?”. Egy másik költő meg így szól: „Üres a hegy, bár nyüzsög,/ mint szerveinkben a halál”. Az üres és nyüzsög szavak párosítása ellentmondásos, miként aztán a halál, s annak misztériumköre szintén. Az ember legszívesebben felkiáltana inkább a magasba, s lám, ezt teszi a következő költő is: „És fölöttünk az ég, a lángoló rögeszme”. Egy másik pedig szinte már rimánkodik: „Ki hát a holt? És ki az, aki él?/ Segíts Uram, kivárni végzetünk”. Valaki a szűkösség láncaitól szabadulna, közben ravaszkásan – bár nem egészen meggyőzően – mosolyogni próbál: „megégek, ha messze ránt a szárnyam,/ vagy ha csak itt a földön tudok élni”. Egy még másik a létért küzdő leleményben véli megtalálni a varázsszót, avagy az ember mégis eléggé találékony ahhoz, hogy a legnehezebb szituációkban is feltalálja magát. Egyesek meg elcsüggednek, mondván: „a létezésben nincs kegyelem”. S aki pedig a nemlét felé tart, távoznak vele a mondatok is: „a halál felé menet/ mind erősebb szókat bocsát ki hangtalan”.
Bárhogyan is forgatjuk tehát a dolgot, mindig ugyanoda jutunk vissza. Most egy prózaírót idézünk a költők után, mondhatni a változatosság kedvéért, ám a szavak töltése változatlan: „Életem a semmi felé tart – írja –, megfontolt és nyugodt mozdulatokkal, megszokott egykedvűséggel, az ünnepélyesség legapróbb jele nélkül”. Aztán egyenesen kimondja: „Egyre nagyobb gyűrűkbe rendeződött el bennem a halál, a nyugalom álma, a legvalósabb és leghatártalanabb kiterjedés”. A következő mondatok egy életút legfontosabb állomásait rögzítik, majd a rövidke írás így zárul: „Messziről jöttem, s már csak arasznyira tőlem a semmiség. Arasznyi még az életem. Messzi és teljes létezésnyi”. A jegyzetlapoknak két oldala van – szól egy másik prózaíró –, az életnek nevezett jegyzetlapnak meg sok. „Egyszer majd egy üreset lapozunk” – s ez a halál.
Az életvégző gondolatainkban nehéz tehát rendet tenni, hívhatjuk segítségül akár a racionális észt, akár a vágyainkat felsorakoztató képzelőerőt, hisz Unamuno spanyol filozófus a tragikus életérzésről szóló, kereken száz éve megjelent művében ilyen tekintetben is lehűtötte a kedélyeket, mondván: ami igaz, nem vigasztal, másfelől meg ami vigasztal, az nem igaz. Unamuno szerint az alapvető meghasonlottság abban gyökerezik, hogy az ember a végtelen elérésére vágyakozik, ugyanakkor szembe kell néznie a mulandósággal. Ezért ösztönösen a maradandóságra tör (ezzel magyarázható például az őseink iránt érzett tisztelet is), valamint a továbbélés, a halhatatlanság esélyeit kutatja, s ezekhez gyárt mindenféle elméleteket. Úgy is mondhatnánk, hogy a képzeletünk kiszínesíti az illúzióinkat. Ám hol a súlypont? Unamuno egy köztes megoldást talál. Amennyiben tehát az ész a mulandóságot igazolja (s ez eleve apátiához vezet), a vágyaink pedig ennek ellenkezőjét próbálják meglelni (ez meg az álmok világa), akkor próbáljuk meg a kettőt egységben szemlélni, a vigasztalanság és vigasz (mint két egymásnak feszülő oldal) állandó küzdelmeként. Szerinte ha ezt helyezzük a középpontba, az már tekinthető létalkotó alapnak.
Tanácstalanságunkat mellőzendő végül idézzünk inkább még egy versszakot: „Két lehorgonyzott földi pontban/ izzik a kezdet és a vég./ Bár csillagokig araszoltam,/ csontig perzsel a semmiség”.
