„Nem tudtuk itthagyni a szüleinket, a családot. Soha többé nem láthattuk volna őket” – mondta Lobenwein Norbert édesanyja, amikor fia, a ma már ismert fesztiválszervező – a VOLT, a Balaton Sound és a Stargarden fesztiválok alapító főszervezője – néhány évvel ezelőtt megkérdezte tőle: miért nem maradtak kint az áhított Nyugaton 1981-ben, immár huszonkilenc esztendővel ezelőtt. Csak néhány napot töltött akkor a család Hollandiában, egy olyan táborban, ahol magyar disszidensek vártak sorsuk jobbra fordulására, illetve arra, hogy kiderüljön, melyik állam fogadja be őket, ad nekik menedékjogot, milyen irányban folytathatják tovább az útjukat. Lobenwein Tamás (1943–2005), a kiváló soproni fotóriporter és felesége mégis úgy döntött, hogy akkor hétéves gyermekével és nagyjából tízesztendős, vajszínű Ladájával visszatér Magyarországra. Nem tudom, hogy később megbánták-e ezt a döntésüket, erről fiuk már nem számolt be az édesapja emlékére tavaly kiadott, egyébként valóban nagyszerű, egyszerűen csak 89–09 címmel megjelent exkluzív kivitelű fotóalbumban (VOLT Produkció, Budapest, 2009.) publikált jegyzetében. A kötetben, amelyik alcímében A rendszerváltás pillanatai formulával jelöli az édesapa felvételeit, s amelyiket már jómagam is igen nagyra értékeltem korábban sorozatunkban (Páneurópai piknik, Magyar Szó, 2010. április 24.), Lobenwein Norbert Emlékkönyv címmel egy másik, a korra nagyon is jellemző, szinte tipikusnak mondható történetet is elmesélt:
„Idehaza…
…gyakran, nagyjából évente láttunk vendégül egy kedves keletnémet házaspárt, akikkel a szüleim egy balatoni nyaraláson ismerkedtek meg. A nőt Christinának, a férfit Lutznak hívták – azt hiszem, a vezetékneve volt ez. Lutz megszállott »nyugatimádónak« számított, bár ez a kifejezés akkoriban egészen mást jelentett, pláne egy keletnémet állampolgár esetében. Minden egyes soproni látogatásukkor olyan, számára egzotikusnak számító helyekre kellett zarándokolnunk, ahol karnyújtásnyira volt a határ, a vasfüggöny. Ilyen volt például a Lővérek közepén emelkedő Károly kilátó, ahonnan szép időben át lehetett látni Ausztriába – ezt még a vasfüggöny se tudta eltakarni. Lutz pedig nótóriusan azon morfondírozott, azt tervezte és számolgatta, milyen szerkezet röpíthetné át őt és Christinát innen a szabad világba… Aztán egy szép napon, valamilyen szorosabb nyugatnémet rokoni kapcsolatnak köszönhetően elhagyhatta az NDK-t, és legálisan áttelepült az NSZK-ba. Erre a pecsétre nagyjából kétszer annyi ideig várt, mint egy Trabant kiutalására kellett akkoriban, vagyis egy fél emberöltőt. Az engedély postázásától számított 48 órán belül el is kellett hagynia az országot, nem vihetett magával semmi komolyat, csak ami elfért egy bőröndben – legalábbis ez a legenda élt akkoriban…
Egy évre rá, hogy áttelepült Németországból Németországba, leomlott a Fal… Lutzról és Christináról pedig azóta se hallottunk. Úgy sejtjük, a családi barátság alapját az osztrák határ karnyújtásnyi közelsége jelentette, más nem nagyon…” – fogalmazott szomorkásan Lobenwein Norbert, az édesapja emlékére kiadott reprezentatív albumban.
A kiadvány érdekessége, hogy különböző közéleti személyiségeket, ismert művészeket kértek fel arra, hogy röviden, mindössze egyoldalnyi terjedelemben írják meg a kötet számára, milyen emlékeket őriznek a rendszerváltó évekről, a páneurópai piknikről, a keleti tömb összeomlásáról. Így történt, hogy ebben az exkluzív kiállítású, nagyszerű fotóalbumban szót kapott – a teljesség igénye nélkül: – Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum igazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, Babarczy Eszter kultúrtörténész és publicista, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára, Bojtár B. Endre újságíró, a Magyar Narancs főszerkesztője, Bella Árpád (kis)nyugdíjas, aki a páneurópai piknik idején a magyar határőrség parancsnoka volt, Bódvai Ildikó, a Kisalföld című napilap újságírója és szerkesztőségvezetője, Borókai Gábor, a Heti Válasz című hetilap főszerkesztője, Bródy János, akit ma már (reménylem…) senkinek sem kell külön bemutatni, költő, zeneszerző, dalszövegíró, előadóművész, Geszti Péter „kreatív iparos”, Gundel Takács Gábor újságíró, a Magyar Televízió jelenleg épp a Dél-Afrikai Köztársaságban tartózkodó munkatársa, aki a most zajló labdarúgó világbajnokság nyolcaddöntői óta közvetíti a mérkőzéseket (s három, immár a vasfüggöny leomlása után született gyermek édesapja…), Lovasi András költő, zenész (habár már csak alig néhány hétig, de a még mindig létező Kispál és a Borz együttes egyik meghatározó egyénisége…)… És még sokan mások, ahogy mondani illik.
Az eredeti kérdéshez kapcsolódva pedig a kötet szerkesztői minden felkért publicistát, közéleti személyiséget és ismert művészt külön megkértek arra is, hogy egy mondatban, egy gondolatban összegezze, mit tart a legszebbnek húsz esztendővel később, a kötet megjelenésének esztendejében, 2009-ben. Mivel az album is ebben az évben készült, sokan éltek a kínálkozó – valljuk be: olcsó poén szintű – lehetőséggel, és azzal kerülték meg a válaszadást, hogy 2009 még nem ért véget, ezért egyelőre nem tudják megmondani, mi volt a legszebb ebben az esztendőben.
Itt állunk hát az idei VOLT Fesztivál zárónapján, amelynek Lobenwein Norbert az alapító főszervezője – miután már a Lővérekben a Károly-kilátót jómagam is felvettem az élményeim sorába –, ma este még vár ránk Péterfy Bori, és az elmaradhatatlan Love Bandjének koncertje, valamint fellép a már hónapok óta a Szigetes búcsúbulijára készülő Kispál és a Borz együttes is. Amerikából jön el hozzánk a Soulfly, Nagy-Britanniából pedig a Massive Attack… Itt állunk hát a labdarúgó világbajnokság negyeddöntőinek utolsó napján, ma még két mérkőzés vár ránk, ha sikerül összeegyeztetnünk a koncertekkel… És feltehetjük a kérdést, így az év közepén, hogy mi volt eddig a legszebb, a legjobb 2010-ben. Számtalan ötlet és gondolat kavarog a fejemben, nem hivatkozom hát arra, hogy nincs az évnek vége még… Inkább a bőség zavara miatt nem igazán tudok dönteni. Olcsó poénként, hadd kérjek most én is még egy kis haladékot…
Emlékszem azonban, hogy gyermekkoromban én is többször feltettem a kérdést szüleimnek, miért nem megyünk el „innen” az áhított Nyugatra… És mindig valamiféle kitérő választ kaptam erre, mi sohasem indultunk olyan kalandtúrára, mint Lobenweinék 1981-ben. Ha nem több, hát annyi haszna mégis volt a huszonkilenc évvel ezelőtti utazásuknak, hogy az akkor hétéves Norbika Hollandiában válhatott elsőáldozóvá. Ez is olyan élmény volt akkoriban egy, a keleti tömbből származó kisgyermek számára, amiben csak keveseknek lehetett része. Ha megbánták a neves fesztiválszervező szülei a döntésüket – hogy nem vállalták fel annak minden kockázatával együtt, hogy Nyugaton maradnak –, ha nem, ezt az élményt a Kádár-rendszerbe visszatérve sem vehette el tőle senki sem…
