Sok csodálatos kalandot élt meg a déli tengereken Arthur Gordon Pym nantucketi tengerész, Edgar Allan Poe (1809–1849), az ismert amerikai költő és író egyetlen regényének főhőse. A mű bevezetője szerint Richmond városába érkezve mesélt élményeiről néhány helyi ismerősének, akik aztán bíztatni kezdték, hogy írja meg, foglalja össze ezeket az eseményeket. „Féltem ettől a lépéstől, hiszen utazásaim alatt nem vezettem naplót. Attól tartottam, hogy emlékezetem csődöt mond, és élményeimet nem tudom olyan híven visszaadni, hogy felkeltsék a valóság látszatát az olvasóban. Kalandjaim sokkal különösebbek, semhogy elhihessék azok, akik csak négy fal között élnek. Bizonyítékkal nem szolgálhatok. Egyetlenegy tanúra hivatkozhatom: egy félvér indiánra, ennek azonban az Egyesült Államokban, sajnos, vajmi keveset ér a szava.” (Edgar Allan Poe: Arthur Gordon Pym a tengerész, Tiszay Andor fordítása, 2. kiadás, Gondolat Kiadó, Budapest, 1968.; a mű eredeti címe: The Narrative of Arthur Gordon Pym of Nantucket)
A szerző azonban ezen a ponton kissé mintha el akarná bizonytalanítani olvasóját, hiszen a valós, tényszerű életrajzi adatokat kiválóan adagolva, úgy szövi bele saját magát is a történetbe, hogy egy idő után felmerül a kétely, ki itt a szerző, ki itt az elbeszélő…
Tény, hogy Edgar Allan Poe 1835-ben, pontosan százhetvenöt évvel ezelőtt, augusztus havában kezdett segédszerkesztőként a richmondi Southern Literary Messenger szerkesztőségében dolgozni, tény azonban az is – az életrajzi adataiból ez egyértelműen kitűnik –, hogy szinte folyamatos részegsége miatt néhány héten belül el is bocsátották onnan. Egy rövid baltimore-i kitérő, egy meghamisított anyakönyvi kivonat, egy titkos esküvő, és még néhány hasonló valós kaland után Poe-nak azzal sikerült visszakönyörögnie magát a laphoz, hogy megígérte főnökének, a laptulajdonos Thomas W. White-nak, hogy felhagy az italozással. Így további másfél évig dolgozhatott még a Southern Literary Messengernél, mielőtt ismét továbbállt volna…
Mindez a regény közvetlen előtörténetéhez tartozik, ugyanis a bevezetőben megszólaltatott fiktív főhős, a címszereplő, nevezett Arthur Gordon Pym itt arról mesél, hogy Poe úr is azok közé a richmondi ismerősei közé tartozott, akik bíztatták, hogy írja meg történetét. A mű egy másik magyar változatában, ezúttal Bart István fordításában így beszél erről: „A beszámolómat, különösen annak a Déli-Jeges-tengerre vonatkozó részét, legnagyobb érdeklődéssel fogadó virginiai urak közé tartozott Mr. Poe is, újabban a Southern Literary Messenger című havonta megjelenő irodalmi folyóirat szerkesztője, melyet Mr. Thomas W. White ad ki Richmond városában. Többek között ő is arra biztatott, írjam meg nyomban teljes részletességgel, mit láttam, s min mentem keresztül, bízva a közönség tévedhetetlenségében és józan ítéletében – hiszen, mint igen hihetően bizonygatta, bármily csiszolatlanra s irodalmiatlanra sikerüljön is elbeszélésem, valószínűleg épp fésületlensége lesz a legjobb bizonyság hitelessége mellett.”
Tegyünk most úgy, mintha belemennénk a játékba, és fogadjuk el Poe cselszövését, vegyük tehát úgy, hogy ők ketten találkoztak egy richmondi csehóban, s miközben a költő-szerkesztő arról győzködte a kalandos életű tengerészt, írja meg élményeit, ő egész este csak szabadkozott. Talán egy ablak melletti, a bejárathoz közeli asztalnál ülhettek, nagyobb társaságban, amelyik élvezettel hallgatta a furcsa történeteket, miközben a kikötőben hullámzó tenger sós párlata betöltötte a helyiséget a meleg augusztusi, vagy talán már nyárvégi délutánban…
Talán már a napnyugta is jellegzetesen vörösesre, enyhén giccsbe hajló színre festette a vízfelszínt, amikor Pym még mindig azt bizonygatta a leglendületesebben érvelő beszélgetőtársának, hogy ő bizony nem íróember, nem a szavak mestere, nem tudja összeszedett gondolatokban egymás mellé rendezni ugyanazokat az eseménysorokat, amelyek italozás közben csak úgy áradtak belőle. Záróra körüli lehet az időpont, amikor Edgar Allan Poe a szék támlájának dőlve, hátrahajtott fejjel jelzi, hogy feladta, nem csinálja tovább, elege van. „Tudja mit? – vonja fel szemöldökét. – Akkor megírom én, regényt írok az Ön történeteiből…”
Az első elbizonytalanító találkozás a valósággal: az Arthur Gordon Pym élményeit feldolgozó regény első két fejezete, Poe neve alatt, a Southern Literary Messenger 1837-es januári és februári számában jelent meg – a műnek a fikció felségvizeire utalt bevezetője szerint. A költő azonban nem folytatta tovább a történetet – szögezi le a fiktív címszereplő –, ezért a harmadik fejezettől a tengerész mesélte tovább saját élményeit.
Valóság és fikció megkülönböztetéséhez tudnunk kell még azt is, hogy Poe 1837 januárjáig dolgozott szerkesztőként a Southern Literary Messengernél, a regényéhez készült, Pym nevében megfogalmazott bevezetőt pedig New York-ban, ugyanennek az esztendőnek július havára datálta. Ebben a felállásban sikerült olyan megalapozottan felépítenie, illetve összekuszálnia kitalált – vagy talán valóban Richmondban gyűjtött – történetét, hogy annak valós és fiktív elemeit immár olyan nehéz szétválasztani, hogy valóban akár el is hitetheti olvasójával: ő csak a nevét adta hozzá, de a történeteket valójában főhőse mesélte el… És ha ő így akarja, akkor semmi okunk sincs arra, hogy ne menjünk bele ebbe a nagyon is szórakoztató játékba.
A harmadik fejezethez érve pedig már rajta tartjuk a szemünket a szerzőn, hogy vajon melyikük lehetett az…
