A kis imakönyvet lapozgatva, olyan érzéssel forgathatja mai olvasója ezt a kis kiadványt, mintha a népi, gyakorta naivnak mondott vallásosság – elszánt és odaadó néprajzi gyűjtők kitartó munkájával feljegyzett – szövegeivel találná szemben magát. Pedig Ferenczy György távolról sem volt naiv szerző, tanult emberként több mű szerzőjeként tartjuk számon nevét, tevékenységének némely vonatkozásai miatt többek között Móra Ferenc (1879–1934) is ismerte és kutatta munkásságát.
Az imakönyvben, sajnos, nem tüntették fel a kiadás esztendejét (abban az időben még az ilyesmire nem adtak túl sokat), csak a cenzori bejegyzés dátumából, annak 1918. december 21-i keltezéséből következtethetünk arra, hogy nagyjából mikor is jelenhetett meg a XIII. Leó és X. Pius pápa által is kitüntetett Steinbrener Ker. János gondozásában, Winterbergben. Dr. Franciscus Ulliwer adta cenzori pecsétjét a „nihil obstat” bejegyzéséhez, amivel jelezte, hogy egyházi szempontból „semmi akadálya”, azaz semmi kivetnivalót nem talált a műben. A nyomtatási engedélyt, azaz az imprimatúrát pedig Josephus Antonius püspök adta meg hozzá. Hát, talán ennyi év után is hozzátehetjük, hogy mindezért tisztelet nevüknek.
Ha Ferenczy munkássága nem is sorolható a népi vallásosság tárgyköréhez, az ilyen jellegű kiadványok mégis nagy hatással voltak arra, hiszen a feljegyzett imákat, és egyéb szövegeket – ma már úgy mondanánk: – a célközönség folytatólagosan éltette tovább, a maga módján. Faluhelyen, kistelepüléseken, azokban a közösségekben, ahol akkoriban még kevés volt az írástudó ember, igen nagy becsben tartották ezeket az aranyozott szélű papírlapokra nyomtatott, kemény borítású, tetszetős kivitelű kiadványokat. És nem volt ritka az sem, hogy ilyenekből vett szövegek, szövegrészletek beépültek a helyi szokások közé, hiszen aki ismerte a betűvetés tudományát, ezekből olvasott fel a többieknek, és ezekből mormolta imáit. Vélhetően azonban nem volt ilyen alapja annak, az egyik székely falucskában megörökített kis rigmusnak, amelyet aztán egy kútra függesztett táblán fényképezett le évtizedekkel később egy néprajzi gyűjtő: „Ivóvizet innen hordod??? / Legyen hát a kútra gondod / Ne legyen a kútban macska / Legyen hát az ajtó csukva” Az ivóvíz elkötelezett védelmezője pedig aláhúzással nyomatékosította a figyelmeztetésben foglalt kulcsszavakat…
A kút és a víz szerepe a húsvéti székely népszokások felelevenítése nyomán került előtérbe, egy ilyen szempontból egészen váratlan pillanatban. Történt ugyanis, hogy Trianon után, meg hát a második világháború alatti és utáni gyakori határmozgások, oda- és visszacsatolások hatására székelyek több hullámban is települtek át Magyarországra. A székelyföldi Gyergyóremetéről és Ditróról indulva a budai hegyvidéken, Telki, Budajenő, Etyek, Torbágy, Csobánaka településeken kerestek maguknak új otthont, új hazát. A székelyek áttelepülésének időszakát így határozták meg: „a felszabadulás utáni években” – mert amikor az Élet és Tudomány 1969. március 28-ai számában Gyárfás Endre közzétette Székelyek húsvétja című dolgozatát, még ez a terminológia volt egyeduralkodó, cseppet sem véletlenül, hanem egyértelműen felülről diktálva. Ma már persze kevesen mondják azokat az időket felszabadulásnak… Az időpont pedig annyiban furcsa, hogy 1969-ben, a Kádár-korszak idején, Magyarországon nem tartozott a leginkább preferált és a legnyerőbb vállalkozások közé – még ha tudományos megközelítésből is! – vallási témákat feldolgozni, és székelyekről, Székelyföldről, elszakított területekről beszélni. Létezik persze erre számtalan politikatörténeti magyarázat, amelyekbe most mégsem szeretnék belegabalyodni, mert az ünnepi népszokások felelevenítésével kapcsolatban mindezek jóformán mellékesek…
Az ivóvíz jelentős szerepet játszott a székelyek 1969-ben, Telkiben felelevenített húsvéti népszokásai között, de nem kell félreérteni, még véletlenül sem a locsolkodással kapcsolatban. Ők Gyergyóremete és Ditró környékén kizárólag csak kölnivel locsolkodtak – jegyzem meg itt gyorsan a mai, elszánt vödörborítgatók elriasztására… –, vízzel nem illett. Két nappal korábban, a nagyszombati eseménysor egyik mágikus aktusa volt a vízszentelés: a múlt század elején még a falu mellett csordogáló Maros folyót, néhány évtizeddel később pedig már a templomudvaron elhelyezett kád vizét szentelték meg. „A gyerekek kis kannákban, bögrékben hordták széjjel a faluban e vizet, hogy minden házba jusson belőle” – jegyezte fel Gyárfás Endre.
„A Jézuska feltámadott / Örülnek az angyalok. / Örömömben Jézuskának / Gyermekszívecskét adok” – idézem most már egy egészen másik imakönyvből. Blaskó Márta Imádságos mesekönyvem című, a legkisebbeknek, tehát az iskoláskor előtti gyermekeknek készült imakönyve – Györgyfi György kiváló illusztrációival –, apósom, Mihájlovits Péter (1943–2004) tanár halála után maradt a családra. Keresztelőjére kapta ajándékba Kamarás Mihály atyától 1943. július 11-én, a szerzetesrend azokban az években az újvidéki ferences rendházban szolgálatot teljesítő, jelenleg Budapesten élő papjától. „Keresztelésed napjára, Péterkének” – olvasható Mihály atya kézírásával az ajánlás a kötet második oldalán. Ezt hagytam most így a végére, mert mint minden ünnepben, a húsvétban is a gyermekek öröme a legszebb, s ahogy a megszentelt vízzel teletöltött kancsókkal, bögrékkel végigszaladnak a falu utcáin, hogy minden házba jusson belőle, akár ezeket a sorokat is mormolhatják: „Pirostojás nagy öröm, / Jézuskának köszönöm. / Azt jelenti, hogy szeret, / Égbe visz, ha jó leszek.”
Az ünnepek pedig kivételes alkalmat kínálnak – nekünk, valamivel idősebbeknek – arra is, hogy egy-egy gondolat szálljon vissza a múltba, eszünkbe jussanak a már eltávozott szeretteinkkel töltött piros betűs napok, s hogy felidézzük, hogyan élték meg ők, és hogyan éltük meg olykor mi is – nemrég még velük együtt – ezeket a kivételes pillanatokat. Nihil obstat, nincs is ebben semmi kivetnivaló. Ők így ünnepeltek, és ezt olvasták… Most ezzel emlékezünk rájuk.
