Jómagam úgy keveredtem bele ebbe a történetbe, hogy Rusz Milán, a Magyarországi Szerb Színház vezetője meghívott, készítsünk el és adjunk elő egy jelenetet a cimbalmos cigányzenész, Pista tragikus halálának történetét fiktív módon felelevenítő novellából. Milosevics Péter, avagy Petar Milošević, egy másik – a London, Pomáz című, igencsak rendhagyó regényéről (is) ismert – magyarországi szerb író készített dramatizációt a novella kocsmajelenetéből, Rusz Milán játszotta Jova Drndin, a főhadnaggyá történt katonai előléptetésre büszke szerb katona szerepét, szerénytelenségem pedig Pistát, a magyar cigányzenészt. Közreműködött még Mirko Milošević, a kiváló zenész is, aki mellesleg Milosevics Péter fia. Csak, hogy a családi viszonyokat, terheltségeket és érintettségeket is tisztázzuk...
Mirkót három évvel ezelőtt egy koncerten láttam először, akkor – a Megasztár című tehetségkutató televíziós vetélkedő első szériája révén befutott – Oláh Ibolya kísérőzenekarának tagjaként lépett fel a Margitszigeti szabadtéri színpadon, az énekesnő lemezbemutatóján. Akkor még a Figyuzz.hu internetes zenei- és diákmagazin munkatársaként, a koncertről készült tudósításomban megjegyeztem: „Hiába teltek meg csak félig a lelátók a régóta tervezett budapesti lemezbemutató koncerten, a hangulat így is nagyszerű volt. Vendégként fellépett az ugyancsak a Megasztárból megismert Kandech Evelyn, és a musicalszínésznőként bemutatott Bíró Eszter is. Evelyn valamelyest közelebb áll Ibolyához, Ibolya stílusához, zenei profiljához, mint Eszter, aki egészen más jellegű dalokat adott elő. Sőt, a meglepetést is tulajdonképpen ő hozta azzal, hogy az est házigazdájával közösen, duettben a Chicago című musicalből is előadott egy részletet. A koreográfián alaposan meglátszott, hogy rettenetesen improvizált, de így legalább illeszkedett a koncert spontán hangulatához.
Kár volt ugyan szegény zenésztársakat halomra lőni a Chicago-részlet legvégén, de hát, ha egyszer a koreográfia ezt kívánta…“ (Egy nagyszerű lány a semmiből, Figyuzz.hu, 2006. június 18., http://figyuzz.hu/index.php?apps=cikk&cikk=24962.) Így hát Mirko már megtapasztalhatta három évvel korában is, milyen érzés az, ha a színpadon hátba lövik... Nekem erre az élményre március 24-ig kellett várnom. Alig néhány nappal később, április 2-án, a Ráday utcai Filmes Házban tartották meg Snežana Milivojević és Đorđe Šibalin filmjének bemutatóját. Ők Katarina Ivanović, az első szerb festőnő életét dolgozták fel filmes eszközökkel... Habár nagyon készültem rá, erre a filmbemutatóra mégsem tudtam elmenni, mert akkor pedig már egy másik jelentős évforduló, jubileum közeledett: 1989. április 6-án fejeződött be Nagy Imrének és mártírtársainak kihantolása a rákoskeresztúri Új köztemetőben, ahol mindaddig jeltelen sírban feküdtek. Ez az esemény, majd néhány hónappal később Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetése a magyarországi rendszerváltás szimbolikus érvényű eseménye volt. Ebből az alkalomból készítettem interjút Susa Éva igazságügyi antropológus szakértővel, a budapesti Igazságügyi Szakértői és Kutató Intézetek jelenlegi főigazgatójával az 1956-os mártírok kihantolásáról (Temetni és dicsérni, Magyar Hírlap, 2009. április 4.), és hát van az úgy, kérem tisztelettel, hogy az újságírónak alkalmazkodnia kell az interjúalany időbeosztásához, így hát a filmvetítésre már nem tudtam odaérni.
Ha azonban mottót keresnénk az írói sorsokhoz, mint amilyen többek között Danilo Kišé is volt, vagy amilyen események kísérték Predrag Stepanović novellájának belgrádi megjelenését a múlt század hetvenes éveiben, akkor keresve sem találhatnánk jobbat, mint amilyet a szabadkai születésű, magyar zsidó apától és montenegrói anyától származó prózaíró megfogalmazott: „Tök a tromf, azaz a garancia, hogy az író sem gondolattal, sem cselekedettel nem fog vétkezni a közösség törvényei ellen, tehát tökbiztosan nem használja majd a saját fejét. Nem fog játszani a saját fejével.” (Danilo Kiš: Anatómiai lecke, Balázs Attila fordítása) És nem látom az okát, hogy ugyanez miért ne vonatkozhatna akár a zenészekre (úgy is, mint Pistára, a cimbalmosra is, hogy Mirkót ebbe a történetbe már ne keverjem bele...) vagy a festőkre és a filmesekre is...
Egyébiránt Danilo Kišnek is minden esélye megvolt arra, hogy magyarországi szerb íróvá váljon, ha édesanyja nyelvét választja, s esetleg, ha a család a második világháború után Kerkabarabáson marad, és mégsem települ „vissza” Cetinjébe. Kerkabarabás, mint irodalmi helyszín mintegy tizenhat esztendővel ezelőtt Ladányi István érdeklődését is felkeltette, és ő nem érte be az internetes kalandozással – mint nemrég jómagam –, hanem fel is kereste ezt a Zala megyei települést (Ladányi István: Regényes utazás, EX Symposion, 1993, 3-4. szám). A folyóiratszámot, amelyben úti beszámolója is megjelent, teljes egészében Danilo Kišnek szentelték, s ily módon akár egy róla szóló vaskos könyvként is olvasható. Utazásának előzményeinek összefoglalóját így indítja a szerző: „Kis Eduard, Kohn Ede
Kerkabarabás. Egy helység neve Zala megyében. Magyarországon. A Fövenyóra legfontosabb helyszíne.
»Apám Észak-Magyarországon látta meg a napvilágot, és kereskedelmi akadémiát végzett bizonyos Virág úr szülőhelyén, aki Joyce úr kegyelméből Leopold Bloom néven híresül el.«” James Augustine Aloysius Joyce (1882–1941) személye és munkássága, de legfőképp a joyce-i epifánia, mint felajánlás, a kiši életműben elsősorban a politikához való viszonyulás szempontjából nyer majd kiemelt jelentőséget. Mert „az irodalom felajánlás, s nem sugallat”, kiváltságos pillanat, „az Isten vagy az Ördög adománya, mindegy, de a legnagyobb ajándék” – mondta el ő maga egy interjúban. A kötődés pedig az apa szülőhelye és Leopold Bloom révén már eleve adott, és szinte magától értetődik…
A legnagyobb probléma azonban éppen az, hogy az író fejére – gondolataira, véleményére, támogatására – pedig a mindenkor aktuális hatalom mindig is pályázik. S olykor a legnagyobb – vagy „csak” a felülről diktált, művi és mesterségesen gerjesztett kánon által legnagyobbnak nyilvánított – elmék sem tesznek semmi mást, mint hogy ösztönösen bólogatnak. Még akkor is, amikor egyértelmű, hogy tök a tromf…
