Szerencsére azonban Gyula városa nemcsak a fesztiváli időszakban izgalmas és vonzó, amolyan valódi turistacsalogató helység. Kiváló példája ez a település annak, hogyan találhatja fel magát egy kisváros Magyarország egyik legelmaradottabb régiójában (úgy is, mint Békés megye…), a román határ közvetlen közelében, amikor nincs jelentősebb ipara, nem vezet oda autópálya, nem folynak kiemelt jelentőségű építkezések, és nagyobb beruházások sem indulnak mostanában: kitalálja önmagát.
Gyula városa arra épít, amije van: termálvizes Várfürdőjére, az itt található várra, Közép-Európa egyetlen épségben megmaradt ilyen jellegű építményére (amit 2005-ben újítottak fel...), látványosan rendbe hozott, szökőkutakkal teletűzdelt és sétálóutcává alakított központjára, s mindezek egyfajta legkisebb közös többszöröseként – az idegenforgalmára. Lépten-nyomon egymásba lógnak az apartmanházak, a vendégszobák, a szállodák… És persze itt van az 1840-ben alapított Százéves Cukrászda is a maga tortakülönlegességeivel, teakeverékeivel, az ugyancsak közeli – alig néhány utcányira, illetve egy kellemes, rövidebb sétányira innen lévő – Kézműves Cukrászdától átvett mintegy nyolcvan különböző fajta, kézzel készült bonbonjával. Valamint a még mindig működő, kétajtós szekrénnyi méretű, 19. század eleji zenegépével, amit a látogatók kérésére akár be is indítanak (ahogy lányomnak mondtam: a mai, modern mp3-lejátszók korai elődjével…), és az egyedülálló Cukrász múzeumával, amelynek látogatói bepillantást nyerhetnek abba, hogyan készültek a sütemények, torták, cukrászkülönlegességek évszázadokkal ezelőtt. Önmagában is élmény belépni ebbe a Százéves Cukrászdába, a Gyula város szülöttéről elnevezett Erkel Ferenc tér 1. szám alatt, a Himnusz zeneszerzőjének a tér közepén látható, magas talapzaton álló mellszobra mellett. Csak a történeti hitelesség érdekében: „A cukrászdát 1840-ben alapította Salis András cukrászmester.
Salis András 1841-ben vette feleségül Reindhardt János német gyulai cipész lányát, akinek rokona, Reinhardt József 1854-ben átvette a cukrászdát. Reinhardt József 1887-ben bekövetkezett halála után özvegye, Kontúr Róza vezette tovább az üzletet 1900-ig. Segédje, Balaskó Béla 1900 és 1907 között vitte tovább a hagyományokat. Az ő segédje, Lázár János 1907 és 1924 között gondoskodott a Reinhardt Cukrászda hírnevéről, majd özvegye, Lázár Jánosné 1947-ig működtette tovább. Ekkor szintén segédjének, János Imrének adta át az üzletet egészen 1984-ig. Nem lévén leszármazottja, 74 éves korában eladta a városnak, és azóta önkormányzati tulajdon. 1952-ben nevét megváltoztatták Százéves Cukrászdára. […] Nagy kincse a cukrászdának egy hasábszekreterben elhelyezett 32 sípos géporgona, amelyet Josef Hain bécsi mester készített 1819-ben.” És még mindig működik! A mai, digitális minőséghez szokott fülnek valószínűleg furcsán szól a zenegép hangja, mégis valódi, utánozhatatlan élmény.
Ott ültünk hát családommal a Százéves Cukrászdában, az adott helyen – a korhű és eredeti biedermeier berendezési tárgyak között – kifejezetten környezetidegen, tarka bőrszerkóba öltözött, a fél helyiséget elfoglaló, igencsak népes motoros társaság mellett az esőáztatta Forma-1-es Kínai Nagydíj napján (mondom csak az összehasonlítás végett, hiszen ott meg aztán végképp nem lett volna környezetidegen a motoros csoport öltözéke…), és a bonbonkülönlegességek között válogattunk. No meg persze a csodálatos teakeverékeket méregettük. „Ezt a mandulatejet még Kleopátra is megirigyelné!” – olvasom most az ott vásárolt Tejbubi nevű teakeverék csomagján. Ez igazából egy különleges illatú és zamatú zöld tea tejszínes karamellel, kókusszal, mandulával, gyömbér- és joghurtdarabokkal. Csak azt ne kérdezze meg tőlem senki, hogyan lehet a joghurtot darabolni… De ha a választ nem is tudnám megmondani, azóta is ez itthon az egyik kiemelt kedvencünk.
A várat sajnos, nem járhattuk be, amolyan, egyszerű turistaként a pálinkafesztivál miatt. Ezt majd egy újabb utazás alkalmával még be kell pótolnunk… De mindig is furcsák nekem ezek a régi építmények, amikor hatalmas műanyagsátrak takarják el, mai, modern, a 21. századra jellemző bódék lepik el. A legnagyobb jóindulattal mondom ezt, hiszen minden városnak jót tesz, ha vannak nagy, tömegeket vonzó rendezvényei – mint, csak hogy az iménti példámnál maradjak, Zentának is a Nyári Ifjúsági Játékok forgataga –, de attól még lehet furcsa az 1403 és 1445 között épült gótikus, tornyos várkastély a felállított, környezetidegen alkalmi, rikító, műanyag rendezvénysátrakkal…
A Bencés Főapátságáról ismert településről érkezett a pálinkafesztiválra a Pannonhalmi Pálinkárium csapata. Az egyik ilyen rendezvénysátorban kóstoltam meg a tárkonnyal és borsikafűvel ízesített – megvadított – italukat. A vendéglátó gyulaiak – azaz a Gyulai Pálinka Manufaktúra Kft. – különlegessége a fekete berkenye pálinka, a lexikonok pedig „mára már feledésbe merülő gyümölcs”-nek nevezik a köszmétét, vagy elterjedtebb nevén az egrest, amit mi otthon, Zentán gyermekkoromban még „csak” piszke néven ismertünk, és amiből az Oszkó községben működő Vasi Hegyhát pálinkafőzde, ti. a Norma Kft. készített kellemes zamatú italt. Aztán meg mégsem lehet teljesen feledésbe merülő gyümölcs az, amelyiknek ennyi megnevezése él még a mai napig is nyelvünkben… De ahogy a kínálatot elnéztem, ma már szinte mindenből készítenek pálinkát, ami a főzőmesterek keze ügyébe akad. Megízleltem hát a csipkebogyópárlatot, és az „egyszerű” kecskeméti ágyas barackpálinkát is…
Mindent végigkóstolni persze egy ilyen monumentális rendezvényen, mint amilyen a X. Kisüsti Pálinka Fesztivál volt a múlt hétvégén, józan fejjel nem lehet, erre nem is törekedtem. De mint már mondtam is, Gyula városa nem csak a fesztiváli idényben tartogat élményeket az odalátogatók számára. Anélkül, hogy a település szószólójává és marketingesévé lépnék elő, vagy keresetlen prókátorává válnék, a sétálóutcává alakított központban, Apor Vilmos szobra mellett elsétálva, vagy a világóra mellett megállva és vállat vonogatva, jó érzéssel látja a látogató azt a fejlődést, ami ezt a várost húsz évvel ezelőtti önmagától megkülönbözteti.
