Gyurkovics Tibor évtizedekkel korábban, tizennégy éves korában ugyancsak az otthon elvesztéseként élte meg, hogy édesapját 1945. február 9-én elvitték az orosz katonák. Szerencsés körülménynek tekinthetjük, hogy az apa két és fél év múlva hazatért az uzmányi lágerből, túlélte, de mint a költő vallomásában elmondta, Rákosfalva ezután már soha nem lett ugyanaz a család számára, mint ami korábban volt.
„Otthonra vágytam és az otthon / egészen a bőrömre nőtt, / ágyamról ráncigálom ezt a / letéphetetlen lepedőt, / a függönyök fehér futását, / a ruhák ráncát gyűlölöm, / egyetlen képbe szaladt össze, / ami gyönyörű volt külön, / selymek szorongató puháján / öklend kezem, mert nem bírom / a dolgok síkos simaságát, / hát szorítom és szorítom, / hogy már csak csontjaimat érzem / saját kezemben, fáj a szék,/ amire halálom előtt / leülhetnék egy percre még,/ fogom, amit már elengedni, / vagyis ellökni kellene, / mint villanydrótot az, kinek / a világosság mindene” – írta Gyurkovics Tibor Otthon II. című versében. Érdekes megfigyelni, hogy a szerző költészetben milyen gyakran – és sokoldalúan, azaz többször más és más megközelítésből, egészen más kontextusban – foglalkozik a család témájával, s mégis, a leggyakrabban a saját gyermekkori, szülői családjával. Az ilyen versek számához képest kifejezetten ritkán fordulnak elő olyan költemények életművében (mint az itt idézett Otthon II. című is), amelyek az immár felnőtt férfiként alapított családjáról szólnak. Megjelennek itt-ott, egyik-másik verssorban lányai – Trudi, Dóri, Rita és Móni –, egy-egy szerelem, nők, Gyurkovics feleségei, de csak a legritkább esetben tűnnek fel ők mind így együtt – családként. A családnak kohéziós ereje van. Ugyanez a költő házasságairól nem mondható el. Azoknak ugyanis nem volt. „Ősi csapda volt a házasság számomra. Azt gondoltam, hogy az a nagy vad, aki vagyok, kibírja. Nem bírta ki” – mondta el a költő, a verseinek keletkezéstörténetéről szóló vallomásában, Ézsiás Erzsébet kötetében, majd Németh Lászlóra hivatkozva hozzátette még: azt hittem, ember vagyok, nem tudtam, hogy szörnyeteg. Szerelemei és házasságai között hányódva/bolyongva, úgy járta útját, mint a Karácsony című – talán (részben) önéletrajzi ihletésű? – novellájának főhőse, apafigurája is, aki az elbeszélés morbid befejezésében, Szenteste, szerettei között ingázva eltűnik a hóban…
Fontos a novellában a cselekmény időpontjának megválasztása is, ugyanis a karácsony mindig, minden évben egy kicsit az otthonunkat is meghatározza, hiszen elsősorban azok között találhatjuk meg az otthon nyugalmát, akikkel Szentestén összegyűltünk, és együtt ülünk a karácsonyi vacsorához terített asztalnál. Ez az a fészekmély, amelyről az emberekbe menekülő költő is beszélt fent idézett, Az elveszett otthon című versében. Legyen bár valós, vályogból vert vagy téglából rakott, illetve „csak” más emberekbe képzelt… Ez segít hozzá bennünket ahhoz, hogy olykor, amikor ez szükségessé válik, az elvesz(t)ett otthon helyébe újat találjunk: mert „emberekre cseréli önnön / szülőházát az ifjúság” – fogalmazott Gyurkovics Tibor.
A költő hatalmas életművének egyik meghatározó eleme a magány érzése, s mint vallomásaiban mondta, Rákosfalva, a kétszeresen elvesztett otthon volt az egyetlen biztos pont az életében. Gyurkovics édesapja 1972-ben bekövetkezett halálát is a ház elvesztéséhez köti, mondván, „megviselte, hogy el kellett hagynia az ősi fészket”. A szomorú eseményt pedig nemcsak az egyik szülő elvesztéseként fogalmazza meg versében, hanem az egész család halálaként: „És vége És megszűnünk Mind a négy ember / Nem kell külön élni Nem lehet utána / Egy családot talál a négy halál / Aztán meghalt az apám / Tizenkét nap alatt az egészségből lobogó hajból / vibráló szemnézésből semmi lett / Lehetetlen makogtuk és kerestük / négy évig még a szobaszekrényben a piacon / Rákosfalva fái közt zörgő villamosokon sehol se volt / Elvesztettük elgurult mint egy rézgaras / Lehetetlen makogtuk még anyámmal négy évig / hogy nem hozza föl a szódát a lépcsőn nem kiált / összebújva vártuk hármunk pusztulását” – írta Egy család halála című versében. Az apa halálával tehát a családból elveszett valami; eltűnt, megszűnt a kohéziós erő…
Tavaly november közepe óta pedig ezekbe – a költő által megélt – fészekmélyekbe immár csak olvasói „hatolhatnak”, pillanthatnak be. További, még újabb vonatkozásait immár nem fedheti fel előttünk a szerző. Mégis, ha figyelmesen olvassuk sorait, a tekintélyes életműben cseppet sem töredékesen elősorolt élmények és kötődések is felhőkarcolókká terebélyesedhetnek, de nem ám úgy, ahogyan a szülői ház helyében emelt panelek embertelen lakódzsungele sugallná, hanem olyan biztos pontot jelentő családi otthonokként, amilyen a költő és családja számára egykoron Rákosfalva volt. Ezt elveszítve, becserélte szerelemre – mint mesélte – édesapját és édesanyját, a régi családot, amitől költészetében sohasem tudott elszakadni. Amikor Gyurkovics azt mondja verseiben, hogy „család”, az egykor volt szülői családjára gondol, és arra a rákosfalvai házra, melynek otthon-érzetét nő – számára! – nem adhatta vissza. S habár a költő úgy fogalmaz, hogy „az emberekbe menekül” és „otthona lesz a másik / lény legtitkosabb belseje”, igazi fészekmélyeket valójában a verseiben épített, költészetével húzta fel maga köré újra a kétszeresen elveszített otthon falait.
