A Tisza-parti Világlap is egy olyan kiadvány volt, amelyiknek helyet kellett volna kapnia (sok más hasonló nyomtatvány mellett) Gerold László összefoglaló jellegű művében, a Jugoszláviai Magyar Irodalmi Lexikon (1918–2000) című kiadványban (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2001.). Számtalan más, hasonló, egyszeri kiadvány, antológia, évkönyv, melléklet stb… bekerült a lexikonba, a Tisza-parti Világlap vélhetően elkerülte a szerző figyelmét. És persze vannak más hiányosságai is ennek a kiadványnak, tételek, amelyeknek mindéképp benne lenne a helyük, aztán mégsem kapták meg ezt a lehetőséget, és az azzal járó megtiszteltetést (ahogy nemrég már utaltam is erre: Hajnal Jenő Szibériában, Magyar Szó, 2009. január 17.).
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mindenki (vagy legalábbis a többség…) most arra számít, hogy én itt Geroldot említve azonmód nekiesek, és szapulni fogom a lexikon szerzőjét. De mindenkit megnyugtatok, így őt magát is, hogy semmi ilyesmi nem áll szándékomban továbbra sem. Pedig minden okom megvolna erre, hiszen az utóbbi időben kétszer is nagyon durván és igazságtalanul megtámadott (Gerold László: Régi nóta – hamis nóta, Híd, 2007. január; és Gerold László: Repülő könyv(ek), Híd, 2008. október). Ahogy egy interjúban korábban már elmondtam (Sáfrány Attila: Az írás, mint védekezési eszköz, s mint életforma, Magyar Szó, Kilátó, 2007. október 6.), azzal együtt is, hogy igazságtalanságnak, épp ezért pedig bántónak, egyszersmind egy egyetemi tanárhoz méltatlannak tartom, amit csinált, Geroldra én nem haragszom. Az első általa kifogásolt cikkem a Magyar Hírlapban jelent meg (Háromszögek kör alakban és az utolsó jugoszláv író, 2006. november 25.), a második pedig a Magyar Szó Kilátó című mellékletében (Egy letűnt börtönidő ismeretlen priccsein Zalán Tiborral, 1. rész, 2008. október 11.), vigasztaló azonban, hogy Gerold László mindkét esetben csak úgy tudott megtámadni, csak úgy talált kifogásolni valót szövegeimben, hogy szavaimat kiforgatta, mondataimat – nyilvánvaló szándékossággal – félreértelmezte. Az az ábra tehát mindkét esetben, hogy olyasmit, amit Gerold velem kapcsolatban, vélt vagy valós állításaimmal ellentétben cáfolt, én soha nem írtam, és soha nem is mondtam. Vélhetően nem is gondoltam… Lehetne itt persze erre példákat is elősorolni vég nélkül, de megkímélném ettől az olvasót. Hiszen, ha akartam volna, reagálhattam volna ezekre a támadásokra, végül is, a legliberálisabb sajtótörvény is lehetőséget ad a válaszra és a viszontválaszra. Ha akarom, megtehettem volna, hogy sorjázom az egymást követő válaszaimban és viszontválaszaimban a Gerold Lászlót befeketítő cikkeket, megtehettem volna, hogy szapulom őt kedvemre, akkorákat rúgok bele, amekkorákat nem szégyellek. Talán nagyobbakat is annál, mint amekkorákat ő rúgott belém… Az igazság azonban az, hogy Geroldot én mindvégig kímélni akartam.
A színikritikusként is (el)ismert egyetemi tanárral még a múlt század kilencvenes éveiben igen sok vitám volt, jómagam is szakmabeliként, akkor még az újvidéki Művészeti Akadémia hallgatójaként számtalanszor bíráltam őt névvel és vezetéknévvel pontosan megjelölve – kritikusi magatartása miatt –, akkoriban elsősorban a Családi Kör című hetilapban vezetett Egy színinövendék naplójából című sorozatomban, de később az Újvidéki Rádió műsoraiban, és a szép emlékű Napló című hetilapban is. Ezek a bírálatok, amelyek sokszor igen éles hangnemben fogalmazódtak meg (ezt ma már készséggel elismerem…), elsősorban színházi szakmai vonatkozásúak voltak, és egyszer sem olyan előadásra vonatkoztak, amelyekben esetlegesen színművészként magam is játszottam volna. Ellenben elvi, kritikusi, magatartásbeli, értékítéleti kérdésekre reagáltak.
Történt pedig, hogy 2000-ben (akkor még/már Zentán éltünk családommal…) meghívást kaptam a budapesti József Attila Színház drámaíróversenyére. Az ilyesmit sehol, soha nem verik nagydobra, én is csak elejtett félszavakból, mellékesnek szánt megjegyzésekből jöttem rá, hogy a rendezvény szervezői meghívásom előtt körbekérdeztek, érdeklődtek vajdasági magyar szakmabelieknél, és Gerold László ajánlott nekik engem erre a megmérettetésre. Márpedig egy ilyen jellegű versenyben részt venni nagy lehetőséget jelent minden drámaíró számára, akkoriban pedig különösképp az volt számomra, hisz ne feledjük, a kilépési illeték, Slobodan Milošević, az Otpor és az éjszakai plakátragasztgatások idejét éltük még. Úgy gondoltam akkor (és ezt a véleményemet továbbra is fenntartom…), hogy Gerold László nagy ember, aki szakmai vitáink (amelyek kifejezetten egyoldalúak voltak akkoriban, hiszen én bíráltam őt, ő meg sohasem reagált…) ellenére is képes volt felülemelkedni az esetleges sérelmeken és ellenérzéseken.
Később pedig kifejezetten összebarátkoztunk, amikor ő a Magyar Szó Lapkiadó Közvállalat (mert akkoriban, átmenetileg még ez volt a neve…) igazgató-bizottságának tagja volt, én pedig a Képes Ifjúság főszerkesztője. Gyakran beült a Forum Könyvkiadóval szomszédos újvidéki szerkesztőségi irodánkba, hosszasan beszélgettünk, Molnár Zoltán akkori főszerkesztő-helyettessel közösen kávéval, teával és egyebekkel vendégeltük meg, gyakran egyet is értettünk különböző kérdésekben, olykor pedig építő jellegű viták során győzködtük is egymást igazunkról, érveltünk a véleményünk mellett, mindvégig baráti hangnemben és légkörben.
Talán éppen ezért sem értem igazán, miért kellett utóbb ilyen durván és alaptalanul ellenem fordulnia. De, mondom, nem szapulni, és még véletlenül sem bántani akarom őt. Inkább kímélni. A lexikon pedig, amelyiknek hiányosságaira fentebb rámutattam, egy nagyon fontos kordokumentuma vajdasági magyarságunknak, művelődéstörténetünknek és irodalmunknak, s úgy vélem, azért (is) figyelünk oda, azért (is) foglalkozunk olykor régi, porlepte dolgokkal, hogy támpontokat adjunk, hol és milyen tekintetben, irányban, vonatkozásban kellene/lehetne még kiegészíteni ezt a bizonyos, igencsak megtépázott művelődéstörténetet.
A Tisza-parti Világlapnak – a Képes Ifjúság újságíró-táborának (1997. július 21-26.) öröklapja – cseppet sem hosszú története során mindössze ez az egyetlen egy száma jelent meg. Gerold László lexikonját a szabadkai újságíró, Hajnal Jenő (Hőgyész, 1889 – New York, 1977. július 11.) nevével kiegészítve, most egyfajta békejobbként igyekszem jelképesen átnyújtani ezt a kiadványt – ha mással talán egyelőre nem is, annyival mindenképp, hogy fölhívom rá a szerző figyelmét. Talán a transzkubizmus, talán éppenséggel a megbékélés jegyében. Végül is, még mindig jobb együtt, közösen felhörpinteni egy-két korsó (alkalmasint belga…) sört, mint folyamatosan, éveken át csak átkokat szórni egymás fejére… Nos, ez utóbbi az, amiből én egyáltalán nem kérem a részemet. Egyik, semelyik oldalon állva sem.
Remélem, ha ennél többen nem is – mint mi, véletlenszerű transzkubisták így együtt –, Gerold Lászlóval legalább ennyiben egyetérthetnénk. Alkalmasint.
És egyébként is: long live Bega Musztafa! És az összes magyarérzelmű törökök…
