Vikár Béla (1859–1945) fordítása alapján a Kalevala 44. énekét dolgozta fel Kodály Zoltán (1882–1967) egynemű karra írt zeneművében Vejnemöjnen muzsikál címmel. A finn nemzeti eposz 1909-ben megjelent, és máig is legismertebb magyarítása volt az első, amelyik a közvetítő német nyelv kiiktatásával, a finn eredeti alapján készült.
A Kalevala-hős, akinek nevét ma már számtalan (át)írásmódban jegyzik (Väinämöinen, Väinemöinen, Veinemönien, Vejnemö, Väinölä, Väinö, Vejnő, Vejne, Kalevainen, Uvantolainen stb…), mégis talán a Kodály által zeneműbe foglalt Vejnemöjnen formában a leghitelesebb, a finn és a karél mondák, illetve ezen népek mitológiájának egyik legfontosabb, legjelentősebb kulcsfigurája, jellegzetes alakja, bölcs öreg, varázsló és sámán, a világ teremtője, a kultúrjavak megszerzője, vízi istenség, akit anyja harminc emberöltőn át, azaz mintegy hétszáz esztendeig hordott méhében. „Hárfáját ím hátrahagyta, / Szép zenéjét finn fiakra, / Népének örök örömét, / Nagy dalait nemzetére” – olvashatjuk Vikár fordításában, mert hát az „ősidők örök dalosa”, ha kezébe vette halcsontból készült lantját, a kantelét, dalolni kezdett. Ez a balti népeknél is ismert, de alapvetően talán leginkább mégis finn népi hangszer – amelyik huszonöt-harminc, avagy esetenként annál is több, ujjakkal pengetett húrral felszerelt, háromszög alakú fa rezonátortesttel készült –, azért is fontos, mert a monda szerint Vejnemöjnen kanatlén játszva altatta el Pohjola (azaz Északhon…) népét, amelytől – eufemisztikusan szólva: elragadta; magyarán pedig egyszerűen csak: – ellopta, mintegy köztörvényesen eltulajdonította a szampót, a bőség forrását, a csodálatos malmot, amit Ilmarinen kovácsmester készített.
A dal, az ének, a zene, mind-mind mágikus erejű szertartásként jelenik meg az eposzban, ezért is tisztelik hősünket egyebek mellett gyógyítóként, afféle korabeli jövendőmondóként, prófétaként is, aki – amikor megérezte és felismerte az új idők változását – átadja hatalmát Marjatta, azaz Mária fiának. Tanulságos, nemde?! Mintha csak a krisztushívő Vergilius mondáját (lásd még: Magyar Szó, 2008. október 11.) idéznénk vissza az ő történetében is. Nemcsak meghökkentő ez így összefügéseiben szemlélve, hanem a maga nemében csodálatos is, hiszen mondák, legendák, hiedelmek, s ugyanakkor valósként igazolt, kútfőkkel alátámasztott, bizonyított történelmi tények azonos eredetére utal. Annak ellenére is, hogy tévhitek is vegyülnek mindezek közé… Amíg vannak ilyen történeteink, amíg a szampó még fellelhető, s amíg fel tudjuk idézni mindezeket, addig semmi szükség, vagy igény nem létezhet a világvégére. A világvége mindaddig érdeklődés hiányában elmarad…
Egyéni megítélés kérdése lehet, hogy nevét mely írásmódban említjük és használjuk, de akármelyik mellett is döntsünk végül, Väinämöinen a demiurgosz, többnyire a felszín és a tengerfenék megformálója a minket is igencsak közelről érintő finnugor mitológiában. Mert habár az egyszerűbbség kedvéért a mítoszok közötti áthallások egy részét már így is figyelmen kívül hagytam, a káosz máris kezd oly annyira elterebélyesedni, hogy szinte alig átlátható, hol ér véget az egyik, s hol kezdődik amaz, a másik. S akkor még az Ilmarinen-féle csodamalommal – amelyik lisztet, sót és pénzt is tud őrölni – rokon székely népballadák csodamalmához közelítő áthallásokat nem is említettem… Mert minden összefügg mindennel, ahogy a káoszelmélet is megerősíti. Pedig a káosz nagyjából már így is átláthatatlan… Káosz Amigos!
„Erdőszerte aki vad volt, / Mind a körmére leguggolt / Húros hárfa hallására, / Víg örömnek vallására; / Légben szárnyon kik repülnek, / Lábok ujjára leülnek, / Vízi hal, temérdek fajta / Kitelepszik mind a partra, / Föld alól a férgek, nyűvek, / Mind a rög fölébe gyűlnek, / Ott forognak, ott figyelnek, / Hogy az édes nótát hallják, / Ős örömnek hárfahangját” – olvashatjuk a Kalevala Vikár-féle fordításában, mi sem egyértelműbb ennél, Vejnemöjnen játékáról szólva. Ma már persze egészen másként csinálnánk az ilyesmit. Benyomjuk szépen a cédét a lejátszóba, s akkor már, ha azzal kezdtük, befejezésül tegyünk be még egy Quimby-zeneszámot, ezúttal, mondjuk, talán Dal a dalban címmel: „Ha egy dal a dalban dalra fakad, / elmondja majd mindazokat / a rímeket, amiket eddig nem találtál. / És azt is, hogy egy gitárszóló / nem biztos, hogy életre szóló / dalban ragadt fölösleges találmány. / Mert a dalban is csak egy a lényeg, / hogy azt a lemezt megvegyétek / amibe őt beleszorították. / Hogy otthon aztán rátok másszon, / kinek párja azzal párzon, / és a hangszedődre tojjon egy terrakottát. / Így hát kedves muzsikusok / pendüljünk egy húron mi most! / Hangolni is könnyebb az olyan fajtát. / Egymásra meg másokra is / hangolódni kicsit hamis / húrokkal nem mindegy, ha elfojtják. / Mert e dal sem gondolja, hogy nagy szám, / ha nyelvetlen lóg más humorán, / faviccekké hull az akasztófa. / Inkább egy a-mollban süti le a szemét, / hanghatáron lel fogkefét, / mert e dalnak sem kell szájszagú próféta.”
A gitárszóló egyáltalán nem biztos, hogy világra, sokkal inkább a pillanatnak szóló műfaj, hiszen – akármennyire is alaposan begyakorolt legyen – főleg improvizatív jellegű. Akárcsak a régen volt mesemondók történetei, vándor hárfások, kantalések és deákok énekei. A maga módján enyhén, de nagyon is rendezetten kaotikus, mint olykor a nyelvi viszonyok, melyek között a beszélő nem mindig tudja felismerni, hogy melyik nyelven szólt, illetve, amikor egyik-másik legenda, mítosz, monda és mitológia úgy ér egymásba, hogy nemcsak kiegészíti, de alá is támasztja a másikat. Ezek az egymásra épülő rendszerek pedig egyértelműen kizárják a világvége szükségességét… Idén egyelőre még egészen biztosan!
