Olasz kutatók tavaly decemberben rekonstruálták egy tucat pompeji lakos utolsó óráit, akik a becslések szerint mintegy tizenkilenc órával élték túl a Vezúv kitörését. Claudio Scarpati vulkanológus munkatársaival egy pompeji villában a vulkanikus eredetű anyagok rétegeit elemezte, és megvizsgálta az épületben talált tizenhárom csontvázat is – kürtölte világgá a hírt még akkor a Discovery Channel honlapja. A tudósítás szerint a villa, amely Iulius Polybius otthona volt, a város főutcáján, a Via dell’Abbondanzán, azaz a Bőség útján található. Krisztus után 79. augusztus 24-én délután egy óra tájban észlelték Pompeji lakói a Vezúv felett gázokból, hamuból és kövekből (úgy is, mint piroklasztokból…) álló kitörési oszlopot, amelyik tizenöt kilométer magasságig emelkedett. A városra habkőeső zúdult, sokan az utcára futottak, igyekeztek elhagyni Pompejit. „Polybius házában tizenkét személy tartózkodott, köztük egy mindenórás fiatal nő. A család a házban maradt, valószínűleg azért, mert ezt biztonságosabbnak hitték a terhes asszony számára” – mondta Claudio Scarpati. A kutatók számításai szerint a vulkanikus lerakódások vastagsága óránként tizenöt centiméterrel gyarapodott, ami azt jelenti, hogy hat órába tellett, míg a törmelék súlya alatt beomlott Polybius házának teteje. Este hét órára, amikor a villa elülső frontja összedőlt, a család a hátsó traktusba húzódott vissza, amelynek teteje meredekebb volt, így kevésbé károsodott a kőeső miatt. „A házban három férfi, három különböző korú asszony, négy fiú, egy lány, egy kisgyermek, és egy magzat földi maradványaira bukkantunk – utóbbi egy fiatal, tizenhat-tizennyolc éves nő csontvázában volt” – mondta el a vulkanológus.
Habár az ifjabb Plinius (Caius Plinius Secundus Minor, 61/62–112?), aki személyesen is érintett volt az eseményekben – hiszen anyai nagybátyja és egyben nevelőapja, akinek a nevét is viselte, a polihisztor idősebb Plinius (Caius Plinius Secundus, 23/24–79. augusztus 25.) a misenumi flotta parancsnokaként épp a pompeji mentési munkálatok során veszítette életét –, megírta a város pusztulásának történetét, a település mégis évszázadokra feledésbe merült. A közeli Sarno-folyó – amelyik ma Európa legszennyezettebb vízfolyása – szabályozásán dolgoztak a mérnökök, amikor 1592-ben márványtáblákat és érméket találtak. „A 17. és 18. század határmezsgyéjén vízvezeték építése közben bukkantak rá a munkások néhány romépületre, hogy aztán fosztogatók, sőt műkincskereső előkelőségek is kutassanak, keresgéljenek a véletlenül felfedezett lelőhelyen” – írta A feltámadt város című tárcájában Vukovics Géza, Cagi bácsi (1928–2007) ugyanezeken az oldalakon, immár mintegy tizenegy esztendővel ezelőtt, 1998-ban a Villanások című sorozatában. A fosztogatókon és a keresgélő előkelőségeken kívül azonban a folyószabályozás közben előkerült leletek akkor még szinte senkinek az érdeklődését sem keltették fel. Mintegy másfél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a valódi, immár tudományos igényű feltárások 1748-ban megkezdődjenek.
Cagi bácsi így számolt be pompeji utazásáról: „egy soha vissza nem térő világ beszédes emlékeit igyekeztem tartósan emlékezetembe vésni. Éspedig a keskeny, ám időtállóan kikövezett és gyalogjáróval ellátott utcákat, az oszlopokkal díszített tágas fórumot, a szökőkutas, kertes, szobrokkal, freskókkal ékesített házakat, amelyekhez erotikus témájú falfestményekkel vonzóbbá tett fürdő, vízvezeték, központi fűtés, higiénikus illemhely is tartozik. Továbbá a Bőség útját, az egykori legforgalmasabb üzleti negyedet, a boltokkal, műhelyekkel, bankokkal, középületekkel, lacikonyhákkal együtt, amelyekben utóbb a legapróbb tárgyat is a helyén hagyták, olyan állapotban, mint idestova két évezreddel ezelőtt voltak. […] Megbámultam a bazilikát, színházat, amfiteátrumot, gladiátoriskolát, a nyilvános fürdőket, víztornyokat, erődítményeket, piactereket, éttermeket, azaz helyreállított maradványaikat. Megtekintettem a házakban talált falfestményeket is, amelyek a hajdani kereskedői, kézműipari, kulturális tevékenységeket ábrázolják, az árusokkal, mesterekkel, munkásokkal, vevőkkel, megrendelőkkel, sőt a tanítókkal és diákjaikkal együtt.” (Vukovics Géza: Villanások, Forum Könyvkiadó, 2003.)
Jómagam Pompejiben még nem jártam, római kori fürdőt néhányszáz kilométerrel közelebb, Aquincumban láttam. De rákerestem az interneten a Google képkeresőjével a pompeji képekre, fotókra, hiszen a feltárt és ezáltal újjáéledt romváros ma már Olaszország egyik leglátogatottabb turisztikai célpontja. A világ meg egy irdatlan nagy faluvá törpült, bármit megnézhetek nappalim sarkából a monitoron, még ha az élmény nem is mindig összehasonlítható. Nézem hát a Misztériumok villájának falát, a tanítót a mellette álló, egy pergamenről épp felolvasó meztelen gyermekkel; kicsit odébb a felnőttek társaságát, zenészeket; a terem sarkában pedig talán lucullusinak is vélhető lakomát ábrázoló falfestményeit. És nézem a kikövezett, keskeny pompeji utcát, amelyet a csonkán, tető nélkül maradt falak szegélyeznek, talán itt sétált a Via dell’Abbondanzán, azaz a Bőség útján a maga korában Iulius Polybius is, amikor a nyilvános fürdőbe, vagy a piactérre igyekezett. És elképzelem a két évvel ezelőtt elhunyt Cagi bácsi ismerős alakját is, ahogyan ugyanennek az utcának a köveit koptatja, és mindig éber tekintetével igyekszik lehetőleg minél többet befogadni emlékezetébe ebből a gyakorlatilag semmihez sem hasonlítható látványból…
A várandós kismama és meg sem született gyermeke jut eszembe, aki tragikusan elmaradt gyermekkorát ugyanezeken az utcákon és ugyanezek a falak között élhette volna meg. És időközben a cédé is lejárt… A szerelmes dalok jóindulatú kis paródiája pedig akár arról a szerelemről is szólhatna, amelyik a meg nem született gyermek fogantatásához vezetett… Talán ugyanott, Iulius Polybius házának hátsó traktusában, egy megvetemedett pamlagon, amelyik a közelgő tragédia elől is alkalmas menedéknek tűnt 79. augusztusában.
