A szoborállítás napján a Magyar Távirati Iroda a következő jelentést tette közzé: „A magyar kommunista párt vezetősége ma törvénytelennek nevezte Nagy Imre kivégzését. Major, a párt szóvivője a Központi Bizottság ülése után közölte: már most megállapítható, hogy Nagy Imrét hamis vádak alapján ítélték halálra. Ezért kivégzése törvénytelen volt. Nagy Imre és négy társa földi maradványait június 16-ikán – kivégzésének évfordulóján – teljes tiszteletadással temetik el újra. Eddig az időpontig Nyers Rezső politikai bizottsági tag vezetésével egy bizottság nyilatkozatot dolgoz ki a Nagy Imre-ügyről.”
Mai szemmel nézve szinte hihetetlennek tűnik, hogy a Magyar Népköztársaság vezetői, állami szervei, a Belügyminisztérium akkori hivatalnokai, húsz évvel ezelőtt, „a rendszerváltozás hajnalán” nem tudták, hol nyugszik az ötvenhatos események emblematikus személyisége, Nagy Imre és mártírtársai – Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza –, akiket a forradalom és szabadságharc leverése után ítéltek halálra és földeltek el jeltelen sírban. Léteztek ugyan szigorúan titkos feljegyzések az irattárak mélyén, de ekkor már senki sem tudta, melyik dossziéban kell keresni a vonatkozó adatokat. Néhány évvel korábban, valamikor 1981 táján a Belügyminisztérium vizsgálati osztályának akkori vezetője már feladatot kapott a sírhely felkutatására, de nem jutott eredményre, a további kutatásokat pedig – jellemző módon – gyorsan leállították. Így hát 1988-ban mindent elölről kellett kezdeni: az év júniusában bízta meg az akkori állambiztonsági miniszterhelyettes dr. Pajcsics Józsefet, hogy járjon utána, hol nyugszanak a forradalom mártírjai: „Közölte velem a miniszterhelyettes, hogy megbízatásom szigorúan titkos és a legnagyobb körültekintéssel kell eljárni. Konspiráltan keressem fel a 301-es parcellát és az ott lévő névtáblák alapján állapítsam meg, hogy hol vannak eltemetve Nagy Imréék. Erről saját kezűleg írt jelentésben számoljak be neki, az ügyről más nem tudhat” – írta később Pajcsics, a Rendészeti Szemle című folyóirat 1993 nyári számában publikált dolgozatában, amelyben Nagy Imre és mártírtársai sírhelyének felkutatása (1988–1989) címmel összefoglalta az ügyben végzett nyomozó munkájának a nyilvánosság előtt mindaddig ismeretlen részleteit.
Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetése – aminek alig néhány nap múlva, kedden lesz a huszadik évfordulója – a magyarországi rendszerváltás egyik szimbolikus érvényű, meghatározó jelentőségű eseménye volt. Szinte véletlennek is mondható, hogy aznap, a közélet fontosabb eseményei iránt már élénk érdeklődést mutató, alig tizennyolc éves, középiskolás kissrácként Zentán, otthon ülve, jómagam is egyenesben néztem végig – akkor vélhetően még mit sem sejtve az esemény tényleges rangjáról – a Magyar Televízió élő közvetítését a szertartásról. Pajcsics József azonban sokkal eredményesebben végezte el munkáját, mint 1981-es elődje… Hiszen lényegében az ő ténykedésének köszönhető, hogy erre az eseményre sor kerülhetett. „1995. óta tevékenykedem egyéni ügyvédként, azt megelőzően csaknem harminc évet töltöttem a bűnüldözés területén, hosszú időn keresztül különböző vezető beosztásokban. Ebből következően szakterületem a büntető anyagi és eljárás jog. A büntető ügyek teljes skáláján vállalok jogi képviseletet, védelmet. Ide tartozik a sértettek jogi képviselete, pótmagánvád képviselete a sértetti oldalon, amennyiben az ügyész hivatalból nem kíván eljárni, büntetőügyekben a tanúk jogi segítése. Alapító tagja vagyok a Magyar Kriminológiai Társaságnak, szakmai publikációim egy része a titokvédelemmel foglakozik” – írja bemutatkozásként önmagáról ma is a honlapján (http://pajcsics.atw.hu) Pajcsics József. Rá vonatkozik Hegedüs B. András, a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjának 1989. április 6-án, a Nagy Imre és mártírtársai kihantolásának befejezése alkalmából a rákoskeresztúri Újköztemetőben tartott sajtótájékoztatón megfogalmazott gondolatainak néhány részlete is: „Történelmi esemény tanúi voltunk, egy eseménysorozat első szakaszának tanúi. Öt történelmi személyig exhumálása megtörtént Öt történelmi személyig exhumálása megtörtént, az itt elföldelt halottak azonosítása – bízzunk benne – hamarosan megkezdődik… elismerésünket fejezzük ki azon hatósági személyiségeknek, akik korrekt feltételeket teremtettek a munkákhoz.”
„A kormányzat bizonyos tisztviselői jobb tudomásuk és ismereteik ellenére úgy tűntették fel a dolgot, mintha nem tudnának arról, hol vannak a sírok, illetve, hogy a sírokban kik nyugszanak” – vetette fel ott helyben egy újságíró. „Az igazság valahol középen van, de nagyon nehéz erre a történtek után egzakt választ adni. Kétségtelen, hogy ha pontos tudomása lett volna a kormányzatnak a sírok helyéről, akkor nem kellett volna egy külön nyomozati csoportot kirendelni. Ez a nyomozati csoport dolgozott és azonosította a különböző irattárakban, börtönökben, rendőrségen és temetőkben lévő feljegyzéseket. Ennek részleteiről mi nem tudunk semmit mondani…” – válaszolta Hegedüs B. András. A részletek megismerésére tehát Pajcsics József dolgozatának 1993-as publikálásig kellett várni.
Tény azonban, hogy az akkor regnáló hatalom rettegett az újratemetéstől. Attól féltek, hogy népharag elsodorja őket… És tény az is, hogy a kínai Tienanmen téren lezajlott eseményekhez hasonló esetleges forgatókönyvek is felmerültek. De: „Négyszázezer embert szétverni vízágyúval egy temetés alkalmával politikailag elviselhetetlen” – mondta akkor szűk körben Grósz Károly (1930–1996), a Magyar Szocialista Munkáspárt elnöke, majd sietett gyorsan hozzátenni: „Neki lehet lódulni, ez technikailag megoldható…” Technikailag – vélhetően – igen, no de a gyakorlat…
1989. június 16-án este aztán, már az újratemetés után, amikor Nagy Imre (1896–1958) végre méltó nyughelyén feküdt – a demokrácia és a szabadság szimbólumaként –, s a tévékészüléket otthon, Zentán, jómagam is másik csatornára kapcsoltam, a Magyar Szocialista Munkáspárt legszűkebb vezető testülete, a Politikai Bizottság, a nyilvánosság teljes kizárása mellett rendkívüli ülést tartott. Az előre meghatározott feladat szerint, Horváth István akkori belügyminiszter tájékoztatása alapján, értékelték az elmúlt nap eseményeit. A tárgyalásról nem jelent meg tájékoztató, és nem tudósított a Magyar Távirati Iroda. A több évtizedes szokásokkal szakítva, az ülésről semmilyen felvétel, vagy kivonatos, szűkebb, illetve bővebb jegyzőkönyv, bármiféle feljegyzés sem készült. A résztvevők névsorán kívül gyakorlatilag mindössze egyetlen dolgot tudhatunk biztosan: a pártvezetők föllélegeztek. Június 16-án este még úgy hitték, hogy hatalmon maradtak…. Nos hát ez volt az a tévedés, amibe aztán végképp belebuktak. Hiszen, ha az adott pillanatban képesek lettek volna a reális helyzetértékelésre, akkor idén nem ünnepelnénk a rendszerváltás huszadik évfordulóját.
