Nagy Gáspár egy másik, ugyancsak Nagy Imrét megidéző verse miatt két évvel később ismét bajba került: „Emlékszünk rá mi, szegedi olvasók, hogy nem is olyan régen jelent meg a Tiszatájban Nagy Gáspárnak az a verse Nagy Imréről, ami miatt szétverték a kitűnő szegedi folyóirat szerkesztőségét” – írta épp Nagy Imre újratemetéséről készült tudósításában Zelei Miklós, az ugyancsak kiváló író, az írószövetség nevében koszorúzó költő személyére utalva. „… és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követeinek útján s kitünteti őket / lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn… / …és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság / a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod / alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre / elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött / gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek / tócsafénye és fénytelen homálya… / …csupán el kéne hinned… de nem hiszed hogy éppen / ők jöttek-szöktek el a maszkabálból hogy éppen ők / azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon / tökéletesítik a fölösleges morgást-harapást… / …nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent / hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket / és másképp vert a szívem másért pirultam el / másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam / ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek / alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén – / de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így / mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!…” – írta Nagy Gáspár A Fiú naplójából című versében, amelyik a szegedi Tiszatáj című folyóirat 1986. júniusi számában jelent meg. A lap szerkesztőit leváltották, a folyóiratszámot betiltották és bezúzták.
Bezúzni lehet, könyvet, folyóiratot, lapot, újságot… bármit… de a verseket, a költészetet végképp eltörölni – a múlttal együtt, ahogy a hosszú évtizedeken át ünnepelt induló szövege is célul tűzte ki – nem lehet. Nagy Gáspár ott koszorúzott a Hősök terén annak a Nagy Imrének az újratemetésén, akinek az említése miatt verseit alig néhány évvel korábban még bezúzták.
Ahogy az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versében írta: „a gyilkosokat néven nevezNI!”.
Ez, a gyilkosok néven nevezése, az egyik legnagyobb érdeme Forró Lajos nemrég elkészült Jelöletlen tömegsírok című filmjének is – rendezője Sándor János, főbb szereplői pedig: Bicskei István, Bakota Árpád, Molnár Zoltán és Kákonyi Tibor –, amelynek magyarországi díszbemutatóját a múlt pénteken, 2009. június 12-én tartották meg Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A film témája – a második világháború végén történt, 1944-es vajdasági vérengzések, a magyar településekre bevonuló partizánok kegyetlenkedései – nem kevésbé tragikus, mint az ötvenhatos mártírok sorsa, és nem volt kevésbé agyonhallgatott sem a szocializmus évtizedeiben, sokáig ugyanúgy tilos volt beszélni ezekről az eseményekről, mint Magyarországon Nagy Imréről, de nem akarok mondvacsinált, látszólagos összefüggéseket keresni, könnyen megcáfolható párhuzamokat vonni itt. De még ha nem is teszem, a vajdasági magyar áldozatok utódainak – mint ahogy Bakota Árpádnak sem, aki saját nagyapját játszotta el a filmben – akkor sem volt lehetőségük mind a mai napig méltó módon, tisztelettel újratemetni halottaikat, szüleiket és nagyszüleiket, akikről sokan azt sem tudják, hol vannak hanyagul elföldelve, mint annak idején Nagy Imre a 301-es parcellában.
A filmbemutatón találkoztam Koltay Gábor filmrendezővel, de akkor, az emelkedett, ünnepi események miatt csak néhány szót váltottunk. Másnapi telefonbeszélgetésünk alkalmával mesélt arról, hogyan élte meg húsz évvel ezelőtt Nagy Imre és mártírtársai újratemetését. Az ekkor elmondott szavaiból szeretnék most idézni néhány gondolatot: „Megrendülten és hitetlenkedve néztem, hogy egyáltalán jól látom-e a televízióban az újratemetés közvetítését, hihetetlen volt, hogy azok után az évtizedek után, amikor ötvenhatról csak úgy volt szabad beszélni, mint ellenforradalomról, és csak otthon, halkabban mondták el családi körben az igazságot, ez megtörténhetett. Kisebbfajta csodaként éltem meg az eseményeket, amelyek azt jelentették akkor a számomra, hogy a történelem mindig tartogat lehetőségeket. Pozsgay Imre korábban a rádióban még nem merte a forradalom kifejezést használni, népfelkelésnek nevezte az ötvenhatos eseményeket. Mint nagyon sokan mások is ebben az országban, azon a napon, amikor ezt kimondta, én nem akartam iskolába engedni a gyermekemet, mert biztos voltam benne, hogy zavargások lesznek a városban, Pozsgayt pedig nem letartóztatják, hanem merényletben megölik. A rendszerváltással egy nagyon nagy lehetőséget kaptunk, de sajnos, sokkalta kevesebbet tudtunk kezdeni ezzel, mint amennyit reméltünk. Sokkal kevesebbet mozdult a világ, mint amennyit mozdulhatott volna. Mondok néhány igazodási pontot: a rendszerváltozást addig nem tekinthetjük befejezettnek, amíg az országgyűlés nem nyilvánítja nemzeti emléknappá a trianoni békediktátum napját, amíg a Rákosi Mátyás által 1951-ben leromboltatott Regnum Marianumot helyre nem állítják, amíg az összes határon túli magyarnak az Országgyűlés meg nem adja a kettős állampolgárságot, amíg a Kárpát-medencében élő magyarság helyzetét nem tárjuk a világ elé, és amíg a nemzettudattal és a történelmi ismereteinkkel kapcsolatos kérdések nem jelennek meg a tananyagban és a médiában. Példát kell vennünk elődeinkről, akik 1920 után képesek voltak egy halálra ítélt országot felemelni, és talpra állítani. Van lehetőség. Nagy Imre újratemetése ezt a felismerést kell, hogy erősítse bennünk” – mondta Koltay Gábor.
Ha a Nagy Gáspár versében elősorolt gyilkosok, a sír, a test, a csont ma még „NIncs sehol”, akkor is, talán egyfajta válasznak tekinthetjük erre Koltay szavait: van remény. Csak ennek a felismerésnek kell még meggyökeresednie bennünk.
