Magyar szempontból egyik szabadságharcunk leverésének van kerek évfordulója az idén: százhatvan éve, 1849. június 15-én lépték át Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg, tábornagy vezetésével az orosz csapatok a magyar határt, hogy az osztrák haderővel szövetségben leverjék a magyar szabadságharcot; az év tavaszán a magyar haderő jelentős sikereket ért el, visszafoglalta az ország nagy részét és bevette Budát, majd április 14-én kimondták a Habsburgok trónfosztását.
Nagyjából április óta pedig – de persze már korábban is… – az 1989-es rendszerváltáshoz kötődő eseménysor húszéves kerek évfordulóját ünnepli Magyarország: a rákoskeresztúri Újköztemető 301-es parcellájában 1989. április 6-án fejeződött be Nagy Imre és mártírtársainak – Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza –, kihantolása. A helyszínen aznap megtartott sajtótájékoztatón Nagy Imre lánya, Vésziné Nagy Erzsébet elmondta: „Az eltemetést ősi, elidegeníthetetlen jognak tartom, nem valami kegynek a kormány részéről…” Édesapja halálának és elsődleges eltemetésének körülményei ekkor még nem voltak ismertek a nyilvánosság előtt. Ezzel kapcsolatban a mártír miniszterelnök gyermeke elmondta: „minden részletét szeretném tudni, hogy eredetileg hol voltak eltemetve, és azt hiszem, nemcsak én, hanem megnyugtató volna a magyar közvélemény számára is, hogyha erre az egész ügyre, a borzalomra, végül is fény derülne, és a magyar kormányzatnak, a jelenlegi kormányzatnak is érdeke volna ettől elhatárolni magát.” Mert akkor még nem tudhattuk, hogy Nagy Imrét eredetileg a Kozma utcai Kisfogház udvarán temették el (ha ezt eltemetésnek lehet nevezni egyáltalán; elkaparták, mint egy kutyát…), és földi maradványait a legnagyobb titokban majd csak évekkel később, 1961-ben vitték át az Újköztemetőbe.
Húsz éve van idén annak is, hogy lángvágóval leválasztották talapzatáról – az azóta már Ötvenhatosok terévé átkeresztelt – Felvonulási téren álló, négy méter magas Lenin-szobrot, és elvitték onnan 1989. május 31-én, alig két héttel Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése előtt, a Hősök tere közvetlen közeléből. Jó kis archív video jelent meg az Index internetes hírportálon a kerek évforduló napjára: az egykorú híradós felvétel még arról tudósított, hogyan koszorúztak a Lenin-szobornál alig egy hónnappal annak eltávolítása előtt, április 22-én, Vlagyimir Iljics születésnapján (Kimenekítik a Lenin-szobrot Nagy Imre újratemetése előtt, Index, 2009. május 30., az internetes találat pontos helye: http://index.hu/belfold/1989/2009/05/30/kimenekitik_nagy_imre_ujratemetese_elott_a_lenin-szobrot/?rnd=505).
Nem merték a helyén hagyni az illetékesek az emlékművet az újratemetés napjára, 1989. június 16-ára, mert az akkor még hivatalban lévő pártállami vezetők féltek a népharagtól, és attól, hogy egy ilyen eseményen elszabadulhatnak az indulatok. Aztán mégsem szabadultak el (legalábbis az indulatok nem…), az újratemetés nyugalomban, emelkedett hangulatban és méltóságteljes körülmények között zajlott le. Habár a hivatalos indokolás szerint a Lenin-szobrot felújításra vitték, és úgy tervezték, hogy októberben visszahozzák, Vlagyimir Iljics azóta sem járt a tér közelében. Pátzay Pál szobrászművész 1965-ben felállított műalkotása nem sokkal később a Szoborparkban fejezte be pályafutását, ahol azóta is kapuőrként áll ellen a tél és a nyár, a hó és a perzselő napsütés, a globális felmelegedés és a klímaváltozás, az imperializmus és a hegemónia káros hatásainak.
Habár nem annyira kerek évforduló, mint az eddigiekben említettek, de legalább nagykorúságot jelez még egy jubileum: idén van tizennyolc éve annak, hogy 1991. június 19-én Csapnál, Viktor Silov altábornagy személyében elhagyta Magyarországot az utolsó szovjet katona is. Jó sokáig állomásoztak itt „átmenetileg”... Ez lehetne a végtelen átmenetiség állapota… Ezekből az időkből származik az a vicc, amelyiket gyakran mesélték még a nyolcvanas években is:
– Miért Magyarország a legnagyobb állam a világon?
– ?!
– Mert az oroszok már negyven év vonulnak ki onnan, de még mindig ott vannak.
És, hogy egy személyes vonatkozást is idesoroljak a számtalan történelmi jelentőségű esemény közé – talán nem tűnök majd öncélúnak ezzel –, idén ősszel lesz pont húsz kerek esztendeje annak is, hogy egyetemre iratkoztam, 1989 októberében kezdtem meg tanulmányaimat az újvidéki Művészeti Akadémián Pataki László és Fischer-Várady Hajnalka osztályában.
De további kerek évfordulók jönnek még… Az érdekesség talán nem is ebben van, hiszen teljességgel nyilvánvaló, hogy ezek a jubileumok (az egy személyes jellegű kivételével…) mind-mind máig ható eseménysorokat jeleznek – a magyarországi rendszerváltástól a NATO Kis-Jugoszlávia elleni légi csapásain és a pekingi Tienanmen téren át egészen Paszkevics tábornagy Világosnál végződő erődemonstrációjáig, a gazimesztáni beszédről pedig tapintatosan már nem is szólva –, a kérdés csakcsupán annyi, hogy tudjuk-e mindezeket mai szemmel és a mára vonatkoztatva értelmezni. Mert ha nem, akkor az évfordulók megünneplése szakszerűen ledolgozható ugyan, állhatunk akár, mint Lenin ma is a Szoborpark bejáratánál, de sokkal több értelme sem lesz.
