– Miért veri a rendőr a szőnyeg szélét?
– ?!
– Azért mert ott poros!
Remélem, ma még senkinek sem külön részletezni, hogy az „ott poros” meghatározás az Otpor, azaz a hajdan volt Ellenállás mozgalom tagjaira, tehát az otporosokra vonatkozik, akiket Slobodan Milošević diktatúrájának utolsó éveiben igen gyakran, és különös előszeretettel vertek és kínoztak meg a rendőrállam egyenruhásai. Kaptak hát az aktivisták verést éppen eleget, akárcsak a poros szőnyegek szélei nagytakarítás alkalmával. A viccben pedig egy kiváló szójátékkal hozta össze nemcsak a két fogalmat, de a két nyelvet is a közbeszéd… Csernik Előd pedig később – mintegy magasabb szintre emelve – versben is megírta ezt a viccet: „kukurikú mi a frász / kokó kata kaparász / a domboldalon // puska csövén merre jársz / belenézel engem látsz / mit kíváncsiskocc // gyere velem gyere már / ne a könyvben lapozzál / (ko)moly vagy te // leég az ég vigyázz bal fék / kiborul hogy bederül / légkalapács alá sose ülj / ne rágódj a rágógumin // na! / tábortűz sose légy / ám ha mégis / lábatlanul táncolunk majd körül / frakkban vagy szmokingban / s ott por/ zunk el mind”. (Csernik Előd: ott por, találat a zEtnán: http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/49/csernik.html)
„A szójáték nyelvünk egyik legszínesebb sajátsága, előfordulási köre igen széles: az irodalmi nyelv, a népnyelv, a képregény, a reklám, a szlogen, a grafiti, a vicc, az újságnyelv, a diáknyelv egyaránt kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket” – írta Némethné dr. Varga Andrea A szójáték a meggyőzés szolgálatában című dolgozatában, amelyben kitért arra is, hogy a nyelvészeti szakirodalom régebben ennek a retorikai és stíluseszköznek elsősorban a népnyelvben és az irodalmi nyelvben betöltött szerepét kutatta. A szerző, aki A hatékony kommunikáció elmélete és gyakorlata címen foglalta össze a témával kapcsolatos tapasztalatait, annyiban szélesítette a tudományos megközelítés lehetőségeit, hogy a kutatást a hétköznapi élet szinte minden terültére kiterjesztette. Hiszen, gondoljunk csak bele, nap mint nap, a legtermészetesebb szóváltásokban, spontán módon is úgy pufogtatunk el szójátékokat, szóvicceket, hogy gyakran szinte nem is regisztráljuk ezeket. Nagyjából annyi a funkciójuk ilyenkor, hogy megmosolyogjuk őket, s aztán, mivel máris értjük – így „félrebeszélve” is –, hogy beszélgetőtársunk mire gondolt, már megyünk is tovább, úgy siklunk át felette, hogy a köznyelvtől, a közérthetőségtől való eltérését regisztráljuk ugyan, de nem tulajdonítunk neki jelentőséget, hanem eredeti, úgymond eredendő értelmében nyugtázzuk, de legalább jókedvűen kapjuk meg a leghétköznapibb információt. A sikeresebb szójátékok rögződnek, a későbbiekben beépülnek a kommunikációba – a diáknyelv, vagy egyes, olykor zárt, olykor nyitottabb csoportok belső nyelviségének, szlengjének részévé válnak –, és ilyenkor már senki sem gondolkodik a két- vagy többértelműségen, hanem természetes módon fogadja a kifejezést, abban az értelmében, amelyiket a játékosság révén ez az új megjelölés kiváltotta.
Némethné dr. Varga Andrea dolgozatának bevezetőjében így fogalmazott: „A XIX. század végén, XX. század elején valóságos reneszánsza volt a(z elsősorban népi) szójátékok gyűjtésének és publikálásának (l. a Magyar Nyelvőr »Népnyelvhagyományok« c. rovatát, melyben »Szójátékok«, »Népetimológia«, »Családnevek«, »Találós mesék«, »Tréfás kérdések« címek alatt népnyelvi kifejezések, szólások, családnevek, helynevek szójátékos magyarázata, elferdítése szerepelt nagy számban). Napjainkban ismét előtérbe került, egyrészt a jelenség irodalmi nyelvben betöltött szerepének elemzésével (Varga 1995, Balázsi 1998), valamint szójáték-fordítások bemutatásával (Várnai 1999)1, másrészt a reklám- és a médianyelv vizsgálatával: Molnár Zoltán Miklós tanulmánya a tömegkommunikáció szövegtípusaiban megjelenő szójátékok különféle megjelenési formáit rendszerezi, Szikszainé Nagy Irma elemzése pedig a reklámszlogenek hatásának nyelvi hátterét tárja fel2.”
Habár a meghatározás már önmagában is a játékosságra, pajkosságra, könnyedségre utal, ez nem szabad, hogy megtévesszen bennünket, mert hiszen a szójátékok (költői eszközként is…) akár véresen komolyak is lehetnek, mint ahogy – példaként visszakacsintva –, Nagy Gáspár költőnk néhány héttel ezelőtt itt idézett, Nagy Imre, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc mártír miniszterelnökének emlékére íródott Öröknyár: elmúltam 9 éves című versében is, amelyben – hol a sor elején, hol a sor végén – az 1958-ban felakasztott politikus iniciáléját írta ki nagybetűkkel; így: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”
A maga nemében szójátéknak tekinthető az a valóságos kis nyelvi (és részben etimológiai…) sziporka is, amivel Helmut Wolle német szerző indítja Istenek, múmiák, hetérák című kötetét (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989.). Lévén, hogy a kiadvány germán eredeti (Götter, Mumien und Hetären) alapján készült, a magyar változat nyelvi sziporkázása elsősorban a két fordító, Tandori Ágnes és Tandori Dezső mesterien elvégzett munkájának köszönhető. Ebből a kötetből például megtudhatjuk, hogy az amerikai kontinens elnevezése is magyar gyökerekre vezethető vissza: „Az újvilág elnevezésének forrása ugyanis a Henrik név! Ez a magyarban, Szent István korában: Imrik = Emrik lesz, majd Imreh, Imre. A magyar Emrikből latinosították (!) Emericiusra. Az olaszban a Henrik Enrico lett, az »Imre« Emerico, ez tájszólásban Emerigo, Amerigo. S ha Amerikát Kolombusz fedezte is fel, olvashatjuk: nevét Amerigo Vespucciról kapta, első térképezőjéről, vagyis az ő keresztnevéről” – tolmácsolja mesterien a szerző, Helmut Wolle szavait magyar átdolgozásban (mert ilyenkor már, szerintem, helyesebb átdolgozásról beszélni, hiszen ilyen nyelvi furfangokat lehetetlenség is volna lefordítani…) Tandori Ágnes és Tandori Dezső.
De tulajdonképpen, elképzelhető, hogy ez is csak egyszerű vicc… Vagy, ha mégsem az, akkor is egy kiváló, sziporkázó játszadozás a szavakkal. Még ha etimológiailag megalapozottnak tekinthetjük is. Mert hiszen régóta tudjuk ugyan, de azért talán nem árthat olykor visszaidézni kisagyunk eldugott, talán már-már porosodó, felgazlott zugaiból, hogy olykor a számunkra leggyűlöletesebb nézetnek is beigazolódhat az igazsága… Még akkor is, ha csak viccelünk, illetve csak viccnek szánjuk, amit mondunk… És sajnos, sokan vannak, akik nem kedvelik, megvetik, rossz szemmel nézik az efféle játszadozást.
1 Balázsi Attila: Többértelműség a mondat szintjén. (A műveibe szójátékokat Rejtő Jenő). In: Elemszerkezet és linearitás. ELTE BTK Általános Nyelvészet Tanszék. Bp. 1998: 15–32.
Varga Andrea: Párhuzamok és különbségek Zrínyi és Gyöngyösi szójátékaiban. Irodalomismeret 1995/4: 70–77.
Várnai Judit Szilvia: Szójátékok Arany János és Eörsi István Hamlet-fordításaiban. In: Magyar nyelvjárások. Debrecen. 1999: 459–468. [Eredeti lábjegyzet Némethné dr. Varga Andrea idézett dolgozatából.]
2 Molnár Zoltán Miklós: Szójátékok napjaink nyelvhasználatából. Nyr. 1998: 49—55.
Szikszainé Nagy Irma: A reklámszlogenek hatásának nyelvi okai. In: Magyar nyelvjárások. Debrecen. 2000: 393—402. [Eredeti lábjegyzet Némethné dr. Varga Andrea idézett dolgozatából.]
