Képzeld el, hogy nincs többé Gandalf…
Képzeld el, hogy nem ismered föl Harry Pottert, hogy nincs nyoma: uralkodott-e Mátyás király. És senki nem ülhet Arthur király kerekasztalánál. Nincsenek piramisok, a Loire menti kastélyok, a kínai Nagy Fal, az egri vár. Nem háborúznak a Pál utcai fiúk, nincs kwiddich Roxfortban, és nincs miért megszólalnia délben a harangoknak, Margarita nem adhat fogadást a sátán bálján, Rómeó soha nem ismerheti meg Júliát, nem hív senkit az Énekek Éneke, és Odüsszeuszt senki nem várja haza tízéves bolyongásából. Az a név, hogy Salinger, nem mond semmit, és el sem készül a Ponyvaregény; Algernon nem kap virágot…” – írták szórólapjukon, majd így folytatták: „Senki sem emlékszik többé Freddy Mercuryra, nem szól a Varázsfuvola, Berger nem megy Vietnamba. De nincs relativitáselmélet, DNS, bináris kódok, chipek, mobiltelefon, rákkutatás és űrteleszkópok sem…
Üresek a könyvtárak és üres a Google…
Már nem tudsz elheverni az ágyon egy detektívregénnyel vagy Shakespeare szonettjeivel, nincsenek könyvek és nincsenek mesék, történetek, nem fejlődik a tudomány, nincsenek találmányok. Nem érdemes színházba vagy moziba menni.
Nincs más, csak a létfenntartás és monoton munka” – szó se róla, a világ egymástól távol eső tájain, szétszórtan élő milliók mai valós élethelyzetét fogalmazták meg ebben az utóbbi mondatban. A cél, az alapötlet azonban valami egészen más…
Csak az élethelyzet és a körülmények hasonlóak, a tér és idő egészen más… Szenteleky Kornél írta 1931-ben a Csuka Zoltán Mindent legyűrő fiatalság című verseskötetéhez készült előszavában: „Különös érték, sőt csoda, hogy álmos rónáinkon, tespedt városainkban, amelyek a mindenmindegy bágyasztó, bénitó pózában élnek, ilyen hit és ennyi energia oly sokáig loboghatott, hogy nem fáradt bele a küzdelmes lobogásba, hogy nem fulladt el a közöny tunya, tespesztő levegőjében. Csuka Zoltán most messzi készül, az élet lázas, lihegő ritmusába, az európai szellem és épitő gondolat fényözönébe és gigászi, kaotikus küzdelmébe. Mikor távozásának döbbenetes tényét tudomásul kell vennünk, észre kell egyuttal vennünk azt is, mit adott nekünk. Az ő giovinezza creatoreja hitet, erőt hozott a tunya, hitetlen lelkekbe. Fiatalsága téglát vert és téglát hordott a szebb holnap templomához. Mikor kötetét – törhetetlen hitének legszebb dokumentumát – végiglapozzuk, messzi horizontok tárulnak elénk. Szinte azt érezzük, hogy magas küszöbön állunk és arccal a felkelő nap felé fordulunk, ahol uj fényeket, uj tüzeket, uj lelkeket kovácsol a Holnap.” (Lásd még: A firmamentum közepén, Magyar Szó, Kilátó, 2006. augusztus 5.) Persze, Szenteleky enyhén túloz idézett soraiban: Csuka Zoltán igen, valóban messzi készült, talán épp „az élet lázas, lihegő ritmusába, az európai szellem és épitő gondolat fényözönébe és gigászi, kaotikus küzdelmébe” is, no de nem azért, mert nem tudott egy helyben maradni, és mindenképp menni akart – hanem egyszerűen csak azért, mert kiutasították az akkori Jugoszláviából. És nem volt kéznél egy Gandalf, aki segíthetett volna…
A jogi procedúra pedig akár hasonlatos is lehetett (volna…) ahhoz, amit Helmut Wolle írt le Istenek, múmiák, hetérák (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989) című kötetének bevezetőjében. Az itt vázolt fiktív szituációban megidézett jogász úgy játszik az idegen eredetű szavakkal, hogy azokat olyan értelmükben villantja fel a történelem ítélőszéke előtt, amelyek ugyan valósak és eredendőek, csak hát ma már semmiképp sem tekinthetőek elfogadottaknak, még kevésbé használatosaknak. És olyan értelemben vélhetően ma már senki sem mondaná ki, vagy írná le azokat… Például, amikor azt mondjuk valakire, hogy dilettáns, ma már nem a szó eredendő, még pozitív értelemben is használható jelentésére gondolunk… – még az olasz-latin alapú delectare (gyönyörködni), illetve dilettante (gyönyörködő) kifejezésekből eredeztetett nemes értelmében sem. „Cinikus fráter, idióta” – vágta beszélgetőtársa fejéhez a hölgy, akinek a jogi képviseletét a Wolle kötetében szereplő ügyvéd ellátja, és ebből kerekedett a rögtönzött per. Vagyis a pör. A jogász azzal érvel, hogy ez cseppet sem sértő kijelentés, sőt, épp ellenkezőleg, hízelgő és elismerő. Akkor, most, hogy is van ez? Hát, kérem szépen, a cinikus, a cinizmus, ugye, az ókori görögöknél egy filozófiai irányzatot jelölt, amelynek követői – nagyon felületesen összefoglalva – az öröm, a szépség, a tudomány, a művészet és a kötelékek/kötöttségek megvetését hirdették, ideálként pedig az erényt és az igénytelenséget jelölték meg. A filozófiai iskola alapítója, az athéni Antiszthenész (a bizonytalan, hézagos életrajzi adatok alapján talán: i. e. 455?– i. e. 360?) követői azt a boldogságot tartották életcéljuknak, amelyik nem ismeri, illetve megtagadja a külső és belső – elsősorban társadalmi – hatásokat. Tanításuk szerint a pénz minden gonoszság okozója, ezért megvetették az anyagi javakat, és ellenségesen viszonyultak minden családi és társadalmi hagyományokon alapuló értékhez. Úgy tartották, hogy ezek mind-mind az egyén függetlenségét veszélyeztetik. Az egyik, manapság talán legismertebbnek tekinthető cinikus filozófus épp Diogenész volt, aki sorsát egy hordóval pecsételte meg. Az ő gúnyneve volt a kutya jelentésű küón, künosz, és ebből a szóból ered a cinizmus megnevezése is. A fiktív történetben megjelenő élelmes jogász tolmácsolását elfogadva tehát akár úgy is vehetnénk, hogy a hölgy kutyakedvelőnek, állatbarátnak, az ebekkel foglalkozó, az ebeknek gondját viselő embernek nevezte a sértettet. Ebben pedig valójában semmi sértő sincsen. S ugyanígy visszavezethető a fráter szavunk is a pappá nem szentelt szerzetesre, avagy barátra, az idióta pedig arra a hétköznapi kisemberre, aki a világ nagy dolgaira keveset ad, közügyekkel nem foglalkozik, híreket nem néz, újságot nem olvas… Személyes meggyőződés kérdése is lehet, hogy az ilyet a szó ma használt értelmében is idiótának tekintjük, vagy sem, de eredendő etimológiai gyökerében valóban nincs benne semmi rosszindulat, vagy sértő szándék.
Akárhogy legyen is, és akármennyire meggyőzően érveljen is Wolle jogászfigurája, ő maga, a sértett és az alperes, akárcsak Csuka Zoltán költészete is, a Gutenberg-galaxis része… Ezt akarja elpusztítani a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár felhívásában életre keltett – ugyancsak fiktív! – Ursus Rex, azaz (és itt már én magyarítom…) a Medvekirály, az Ursa Major törpegalaxis világuralomra törő uralkodója, „aki hatalmának csúcsára csak úgy juthat el, ha a galaxisban létrejött valamennyi kultúrát és tudást megsemmisíti. Számos világot bekebelezett már, csak a Gutenberg-galaxis tartja magát még egyedül és társak nélkül az univerzumban” – fogalmaztak a könyvtár akciójának szervezői. Nos hát, legyen ez a mi rögtönzött kis felkelésünk, amelyik hitet és erőt hoz tunya és hitetlen lelkünkbe: emeljünk le egy könyvet a polcról, és vegyük fel a harcot a Medvekirály bősz seregei ellen éppen azáltal, hogy maradéktalanul kiolvassuk a betűit…
