Lovasi András egy sokoldalú egyéniség. Ma már – nagyon bízom benne – senkinek sem kell őt külön bemutatni… A Kispál és a Borz együttes énekeseként és dalszövegírójaként egyaránt ismert, de basszusgitározik is ugyanebben a formációban. Több filmben láthattuk őt zenészként és színészként egyaránt, Bandi a hegyről címmel (lévén, hogy pécsi…) szólóalbuma jelent meg, de rendszeresen koncertezik a szabadidős zenekarának mondott Kiscsillag nevű formációval is.
Azt azonban nem tudhatom, hogy a felsoroltak közül neki melyik szerepkör a (leg)fontosabb. Ha kérdezik – és különböző interjúkban már jómagam is többször faggattam őt erről, de sok minden másról is –, egyaránt szívesen és készségesen nyilatkozik dalszövegíró-költőként, zenészként vagy énekesként. Sőt, olykor akár közéleti személyiségként, politikusként is, hiszen a nemrég megtartott magyarországi (és persze az egész unióra kiterjedő…) európai parlamenti választásokon például a Lehet Más a Politika (LMP) elnevezésű párt listáján szerepelt. Még ha az aktív politizálástól el is zárkózik… És ha már a politikai szerepvállalásánál tartunk, a napokban épp azzal keverte fel a folyamatosan fortyogó, posványos jellegétől azonban megszabadulni továbbra is képtelen nagy magyar állóvizet, hogy a Heti Válasz című politikai hetilapnak adott interjújában kimondta: a Szabad Demokraták Szövetségének, tehát annak a pártnak, amelynek valamikor ő is tagja volt, el kell tűnnie a süllyesztőben. „Óriási szerepük volt abban, hogy a frusztrációk és félelmek kibeszélhetetlenné váltak. Másrészt az SZDSZ egy szűk brigád játékszerévé vált. Gyökértelen alakulattá, amely vidéken nincs is. Az a szellemi töltés pedig, amely igazolta a párt létét, megszűnt. Hiteltelenítették a liberalizmusnak még azt az ágát is, amelynek léte szerintem nagyon fontos. A piacot dicsőítő gazdasági liberalizmusról már tíz éve tudta mindenki, hogy hülyeség –, de nekik az emberi jogi liberalizmust is sikerült hitelteleníteniük, ezért az SZDSZ-nek el kell tűnnie a politikából” – mondta Lovasi András. Engem pedig mindig jóleső megnyugvással tölt el, ha olyan emberek, akiket tisztelek, akikre felnézek, kimondják a véleményemet. Ezért hát nincs is más dolgom így az idézet végén, mint hogy mindezt megköszönjem Lovasinak. Köszönöm!
A Kispál és a Borz együttes Bársonyfüggöny című dalában énekli Lovasi András: „Készültem én eleget, / Másra mint ami aztán lett / Bordó függönyök mögül / Néztem a mindeneket / Mentek végtelen sorban / Mindenen túl, mindenen túl / Közéjük szédültem mert / A Minden vonzó nagyúr // Ezernyi bársonyfüggönybe bele-beleszúrtam / Kibuktak mögüle mind akik odabújtak / Nézd rózsáim / A napnak szerepelnek // A mélyben halaim / Kenyérbelet esznek / Gyönyörű kertem van / Ott fekszem egymagam / Hatalmas kertem van / A fűben egymagam”. Ahogyan ő maga mondja, „látomásos költészetében” Lovasi András itt William Shakespeare (1564–1616) Hamlet, a dán királyfi című tragédiájának egyik kulcsfontosságú jelenetét idézte meg. Persze, a Hamletnek számtalan fontos jelenete, még több fontos momentuma van, komoly irodalomtörténeti és színházelméleti vitákra adhat okot annak eldöntése, hogy melyek a legmeghatározóbbak. De most nem is ez a lényeg… Sokkal inkább az, hogy jelentős szerzők (márpedig manapság már a meghatározó fontosságú könnyűzenei dalszövegírókat, úgy is, mint Bródy Jánost, Müller Péter Sziámit, Lovasi Andrást (és másokat…) költőként is elismerik) mindig szívesen idézik meg letűnt századok nagyjait. Sokszor szinte észrevétlenül… Diszkréten. Nem hivalkodóan. Olyan tartalmakat csepegtetnek el laza kis dalocskáknak álcázva, amelyek rétegeinek felfejtése olykor alapos felkészültséget, pallérozottságot igényel. Olvastam már például magam is könnyűzenei dalszövegeket elemző, irodalomelméleti célzattal készült tanulmányt, amelynek szerzője nem vette észre a kódolt tartalmakat, és buta kis szerelmi vallomásnak vélte a politikai aktualitásokra való reflektálást.
A bársonyfüggöny említése persze egyértelművé teszi Lovasi András dalszövegét, a mögötte elbújt hallgatózó ember, akit rejtekében leszúrnak, egyértelműen a Hamlet harmadik felvonásának negyedik színére utal, röviddel az egérfogó-jelenet után. A vándor színtársulat előadásán történt események után Polonius főkamarás és túlbuzgó udvaronc, Ophelia édesapja – a fontoskodó korlátoltság és a gyáva rosszindulat megtestesítője – így szól Claudius királyhoz: „Most indul éppen anyjához, uram. / Én elvonúlok a kárpit mögé / S kihallgatom. Tudom, megfeddi jól, / De mint fölséged mondta (s bölcs a mondás), / Kell más tanú is, az anyán kívűl / – Mert részrehajlók természet szerint –, / Hogy lesse a szót, így alkalmilag. / Jó éjt, királyom! bár tisztelkedem még / Fekvés előtt, s közlöm, ha mit tudok.” (Arany János fordítása) Bár tisztelkedem még – mondatja vele a szolgalelkűség, Gertrud királyné szobájából azonban, ahová Hamlet és édesanyja beszélgetését kihallgatni osont be, többé már nem tér vissza.
A harmadik felvonás negyedik színének elején Polonius belép a királyné szobájába: „Mindjárt jön. Aztán rakja meg királyném: / Nincs mód kiállni, mondja, csínjait; / Most is csupán felséged állt közötte / S a nagy harag közt. Én itt hallgatódzom; / Csak kérem, bánjon kereken vele” – mondja, részben az előző jelenetre utalva még, részben pedig már a következő eseménysorra készítve fel az uralkodóasszonyt.
„HAMLET (künn)
Anyám, anyám, anyám!
KIRÁLYNÉ
Csak bízza rám: ne féltsen engemet.
Vonuljon vissza; hallom lépteit” – fordul hozzá Gertrud, és miközben Polonius a bársonyfüggöny mögött elrejtezik, Hamlet máris érkezik. Rövid szóváltás következik itt anya és gyermeke között („Ön a királyné, férje öccse nője; / De – bár ne volna az – anyám is ön” – mondja Hamlet), amelyben a királyfi viselkedésével megrémiszti koronás anyját. A jelenet azonban mégsem tud kibontakozni ezen a vonalon: a bársonyfüggöny mögött rejtőzködő kém is megrémül – és felszisszen; ezzel leplezve le önmagát…
„POLONIUS (a kárpit megett)
Hó! segítség! hej! segítség!
HAMLET
Hahó! patkány? (Kardot ránt)
Meghalt; itt egy arany rá!
Meghalt. (Átszúr a kárpiton)
POLONIUS (a kárpit megett)
Végem van. Ó –”
És ezzel tényleg vége van… A darabban. És szegény – vagy nem szegény – Polonius is másra készült, „mint ami aztán lett”, így Claudius királyhoz – akinek a történtek után jelentették a túlbuzgó besúgó halálhírét – már nem térhetett vissza jelenteni. Régi színházi szabály, hogy ha egy lőfegyver megjelenik a színpadon, annak el is kell sülnie. Úgy látszik, hasonló átok sújtja a bársonyfüggönyöket is: keresztül kell őket szúrni; akik pedig elrejtőznek mögöttük, azoknak meg kell halniuk.
