„Az út – ami a látogatót eddigi sétáján vezette – elhaladva a búcsúzás szimbólumává lett két parlamenter figurája között, már csak pár métert halad, aztán beleütközik a végfalba.
Innen nincs tovább, vissza kell fordulni.
Zsákutca volt” – olvashatjuk a budapesti Szoborpark Múzeum (XXII. kerület, a Balatoni út és a Szabadkai utca sarkán) kis tájékoztató füzetében, amelyik a kommunista diktatúra második világháború és a rendszerváltás közötti időszakának kérdéseiben járatlan látogatót kalauzolja végig ezen a monumentális eszmetemetőn. Igen, valójában maga az eszme van eltemetve ebben a múzeumban, hiszen az ember, ahogy kilép a létesítményből, miután végigsétált a téglafal által végtelenné tett, végtelenített úton – immár a zsákutcából visszafelé jövet –, nem is nagyon tehet mást, mint, hogy felsóhajt: „Jaj, de jó, hogy ezek a szobrok már nem állnak a köztereken!”. Így, eszmei tartalmuktól megfosztott állapotukban, a múzeumi körülmények között is nyomasztó érzést árasztó szobrok még mindig kiválóan jelzik és érzékeltetik azt a sivárságot, amelyet az itt „archivált” ideológia egyrészt megkövetelt, másrészt pedig árasztott magából. Jó érzés tehát kilépni innen, mintha megszabadulna az ember valami tehertől, súlytól, ami odabent ránehezedett.
Persze, ahhoz is nagyon terheltnek kell lenni, hogy röhögés nélkül végigsétáljon a látogató a szoborparkon, hiszen az a rengeteg bárgyú butaság, amiben az ideológia nevében és szolgálatában hinni kellett, ma már rosszabb mint egy kikényszeredett favicc. Habár a maga korában természetesen véresen komoly volt mindez, ma már megmosolyogtatóan banális. Olykor pedig vulgáris. Hiszen amikor minden vasesztergályos, építőmunkás, hegesztő, takarítónő vagy vasúti tisztviselő emléktáblát, esetenként szobrot is kaphatott, utcákat, tereket, parkokat neveztek el róla országszerte, akkor valami nagyon kifordítva, önmagából kifordulva működött. Abban a világban a csík húzta a repülőt, a lekvár főzte be a nagymamát és a kutya vezette a pórázt.
A szoborpark prospektusában huszonnégyes szám alatt szerepel, tehát az út végéhez már egészen közel található a Kun Béla emlékmű. Ez így lényegében időben és térben is a helyére került, ugyanis a szoborcsoportot, Varga Imre bronz, krómacél és vörösréz alkotását 1986-ban, tehát alig néhány évvel a rendszerváltás előtt, alig néhány évvel a történelmi léptékkel mért zsákutcába vezető úton való visszafordulás előtt állították fel Budapest I. kerületében, a Vérmezőnek nevezett parkban. Hozzávetőlegesen tehát jóformán alig három évig álhatott a helyén. Vicces ugyan, de a Vérmező, tehát a helyszín, és a főszereplő, azaz Kun Béla között irodalmi összefüggéseket is találhatunk. Kosztolányi Dezső (ha már a Szabadkai utca sarkán áll a szoborpark, ugye…) meséli el az 1926-ban íródott Édes Anna című regényének nyitójelentében:
„Kun Béla repülőgépen menekült az országból.
Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.
A gépet maga a népbiztos vezette.
Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett.
Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.
Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.
Karjairól vastag aranyláncok lógtak.
Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta.
Legalább a Krisztinában ezt beszélték.”
A szoborkompozíció közepén áll Kun Béla, aki kinyújtott bal karjával, amelyikben a kalapját tartja, irányt mutat a katonáknak, akik eltökélten és elszántan, saját kis rongyos életüket mit sem féltve, munkásmozgalmi öntudattal, előreszegzett szuronyokkal szaladnak bronz, krómacél és vörösréz lábukon a megadott irányban. Nem tudom, hogy mennyire hihetünk a Krisztinának mondott városrészben elterjedt szóbeszédnek, illetve, hogy Kosztolányi mennyire törekedett regényében a történelmi hűségre, illetve hitelességre, de ott ültem 2004. augusztusában ugyanezen a Vérmezőn, s ha pontosak az író útmutatásai, nagyjából ugyanazon a helyen, vagy legalábbis annak közelében, ahová Kun Béla karjáról az egyik aranylánc lepottyant, s ahol valami Patz nevű, Patz Károly József, azt hiszem, röviddel később megtalálta. Ott ültem a Déli pályaudvar közvetlen szomszédságában lévő gyönyörű parkban az egyik padon, ahová kisétáltam elütni a hirtelen keletkezett fölös időmet. Csak a keresztben haladó Kékgolyó utcán kell ugyanis átvágni, s onnan nyílik a budai Hegyvidékre felvezető Városmajor utca, ahol a német Axel Springer kiadóház magyarországi leányvállalatának székháza van, s ahol az egykori – igencsak rövid életű – Reggel című napilap szerkesztősége is volt. Az egyébként pécsi származású Pauska Zsolt, az akkor még csak tervezett napilap már kijelölt főszerkesztője, tehát a leendő főnököm , akinek a hívására, megkeresésére és lényegében rábeszélésére éppen akkor Magyarországra kerültem, késett az első találkozónkról, amelyiken meg kellett volna ismerkednünk. Meg hát aztán később meg is ismerkedtünk… Ő is akkor költözködött fölfele Pécsről Budapestre, nincs hát harag, objektív az indok, csak semmi neheztelés.
Így hát hirtelen keletkezett szabadidőmben kisétáltam a kifejezetten kellemes hangulatú közeli parkba, s a bentlakó, napközis hajléktalanok által egyetlen szabadon hagyott padra letelepedve azon gondolkodtam, hogyan is, és miért is hívhatnak egy ilyen gyönyörű környezetet Vérmezőnek. Nos hát, a szoborparkba kellett ahhoz mennem, hogy megtudjam: a nevét arról kapta a Vérmező, hogy 1795-ben itt fejezték le Martinovics Ignác címzetes apátot és társait a király elleni szabadkőműves összeesküvésben való részvételük miatt. Talán éppen ugyanazon a helyen, ahová Kun Béla karjáról az aranylánc az aeroplánból lepottyant, s ahol Patz Károly József megtalálta azt, s ahová én az ott élő hajléktalanok szomszédságában letelepedtem az egyetlen üresen maradt padra Pauska Zsolt érkezésére várva...
Néha valóban van miért rácsodálkoznia az embernek, hogy a különböző, egymással összefüggésbe nem hozható, tökéletesen más és más, élesen elkülönülő történelmi korszakok milyen szépen átfedik egymást. Ha valamit, hát ezt érdemes hagyománynak nevezni…
