Tavaly novemberben kelt, Lénárd Róbert, azóta már frissdiplomás vajdasági magyar színházi rendezőhöz címzett e-mailemben írtam: „Figyelj, van egy kis baj. Volt itt egy fickó és a kezébe adtam a könyved, a Sátáni verseket, a hülyéje meg összefirkálta. Beszkenneltem, láthatod, hogy mit művelt. Író ember, hát nem is gondoltam volna róla, hogy ilyet tesz. Még, hogy egy könyvet összefirkálni... Ha jó lesz neked így, akkor természetesen visszaadjuk, ha nagyon haragszol ez a kis irkafirka miatt, akkor majd kitalálunk valamit, legfeljebb veszünk neked egy újat.”
A baj persze egyáltalán nem volt nagy, meg ezt az egész levelet sem szabad ám túl komolyan venni. Az e-mailhez csatolt képfájlban ugyanis Salman Rushdie indiai író sajátkezű aláírása volt látható a kötetben. Az Ulpius-ház Könyvkiadó 2007. novemberében adta ki sorozatban a szerző regényeit (Hárún és a mesék tengere, Szégyen, A mór utolsó sóhaja, Sálímár bohóc), s ebből az alkalomból, mert nagy úr ám a marketing, szervezett dedikálást Budapesten Rushdie-nak. Épp akkor volt nálunk kölcsönben a Sátáni versek példánya, Lénárd Róbert tulajdona, s mikor kifigyeltem a sajtóban, hogy mi készül, gondoltam, azt a másfél-két órát, amennyit a sorban állás elvisz, igazán megéri a dolog, táskámban a kölcsönkapott könyvvel elmetróztam hát a Moszkva térre, s felcaplattam a Mamut bevásárlóközpontban az emelet(ny)i Libri könyvesboltba, a dedikálás helyszínére. Szerettem volna rávenni a szerzőt, hogy írjon bele a könyvbe valami olyasmit is, hogy „Lénárt Róbertnek” vagy „for Lénárd Róbert”, esetleg valami hasonló, hadd legyen még nagyobb a meglepetés, de aznap nem írt ajánlásokat, minden orra alá dugott példányt csak a nevével szignált. Nagyon elhúzódna ez az egész, ha mindenkinek teljesítené a hasonló óhajait – magyarázta Salman Rushdie. Nos, igen, ez így talán érthető…
A Hárún és a mesék tengere című regény címszereplője, a kisfiú egy gyenge pillanatában meginog a mesékbe vetett hitében, és azt a kérdést szegzi apja, a nagy mesemondó, a tisztelői által Legenda-medencének, csúfnevén pedig Blabla-sahnak is nevezett Rasid Kalifa halántékának: Mi hasznuk a történeteidnek, ha még csak nem is igazak? A történet végére persze helyreáll a mesék rendje, a helyreállításban pedig épp Hárún játssza az egyik legfontosabb szerepet. A regény negyedik fejezetében a minden természetfelettivel és hihetetlennel szemben szkeptikus kisfiúnak a Haha nevű vízidzsinn igyekszik megmagyarázni a mesékbe vetett hit lényegét és egyszerűségét: „Lehet olyasmit is választani, amit nem lát az ember – tagolta, mint valamely magától értetődő igazságot egy módfölött ostoba embernek. – Meg lehet említeni egy madár nevét, még ha maga a madár nincs is jelen: varnyú, fürj, kolibri, bülbül, seregély, papagáj, kánya. De említhető olyan repülő állat is, amelyet magunk találunk ki, példának okáért repülő ló, szálló teknőc, légibálna, űrkélgyó, aeroegér. Nevet adni egy dolognak, megcímkézni, annyit tesz, mint kiragadni a névtelenségből, elragadni az Anonimitás helyéről, azaz röviden, azonosítani – mindez, kérlek, egy módja az említett egyed létre szólításának. Esetünkben az említett egyed egy madár, illetve egy Képzeletbeli Repülő Organizmus.
– Ez igaz lehet ott, ahonnan te jössz – akadékoskodott Hárún. – De a világnak ezen a részén szigorúbb szabályok uralkodnak.
– A világnak ezen a részén! – csúfolódott a kék szakállú Haha. – Istenem, itt fecsérlem a drága időm egy Szétkapcsoló-tolvajjal, aki csak azt hiszi, amit a saját szemével lát. És mondd csak, tolvajkám, sokat láttál? Afrikát például láttad? Nem-e? Akkor lehet, hogy nem is létezik, hm? Hát a tengeralattjárók? A jégeső, a baseball, a pagodák? A kenguruk, a Fudzsijama, az Északi-sark? Ezek mind nincsenek? Hát a múlt? Az sem történt meg? S a jövő? Nem jön? Ha csak a szemednek hiszel barátocskám, egykettőre bajba jutsz, csávába kerülsz, pórul jársz!” (Falvay Mihály fordítása)
Hogy nagy tévedés lenne csak abban hinni, amit a szemünkkel láthatunk, azt igazolja az a régi történet is, amit néhány hónappal ezelőtt találtam meg ismét a Govinda világa című blogban (http://govinda.blogter.hu), s amit most nem szeretnék hosszasan idézni, ezért inkább „csak” röviden összefoglalom. A történet főhőse elment levágatni a haját, s ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek, végül pedig szóba került Isten is. Erre a fodrász határozottan kijelentette:
– Én nem hiszem, hogy Isten létezik.
– Miért ilyen biztos ebben? – kérdezte a vendég.
– Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne annyi beteg ember a világon? Hogy is hagyhatnának el szülők gyerekeket? Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk.
A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni. Miután a fodrász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott tőle és kilépett az utcára. A következő pillanatban szemébe ötlött egy ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt. A vendég visszafordult:
– Tudja, mit mondok? Nem léteznek fodrászok a világon!
– Hogy mondhat ilyet uram? – kérdezte meglepetten a fodrász. – Hiszen itt vagyok én, fodrász vagyok, nem? Épp most nyírtam le az Ön haját, nem?
– Nem, nem! – erősködött a vendég. – Fodrászok márpedig nem léteznek, hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az ember ott, látja?
– Ah, de hát attól még léteznek fodrászok! – válaszolt a mester. – Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám?
– Hát ez az! – bólintott rá a vendég.
