A legritkább esetben fordul elő, hogy egyik-másik könyvkiadó a saját ismertető szövegében becsmérelje, leszólja, vagyis, hogy rosszat mondjon, negatív értékelést fogalmazzon meg legfrissebb kiadványáról, illetve annak szerzőjéről. Mert rendben van, olyat már láttunk, hogy egy-egy kiadóvezető olyan kéziratokat is beadott a könyvkiadási pályázatra, amelyek recenziójában ott szerepelt a sorsszerű mondat, miszerint: „kiadásra nem ajánlom”. De ilyenkor nem is az volt a lényeg, sem a cél, hogy a mű – a kuratórium jótékony közbenjárására – a recenzens lesújtó véleménye ellenére megjelenjen, hanem, hogy a kiadó lehetőleg minél több címszóval szerepeljen a pályázók listáján. A nagy számok törvénye: amelyik kiadó a legtöbb kézirattal pályázik, várhatóan a támogatásokból is a legnagyobb részt halássza el; listájának élén pedig mindenképp szerepelnek olyan címszavak, amelyeket valóban ki akar adni. Nevezhetjük ezt akár ügyes taktikázásnak, vagy pitiáner csalásnak, kinek-kinek ízlése szerint.
Más a helyzet azonban, amikor a kötet már megjelent, s ahhoz mellékel a kiadóház reklám- és marketingcélokat szolgáló kis ismertetőt. A legotrombább butaságokról is olvastunk már ilyen köntösbe bújtatott szuperlatívuszokat, hiszen senki sem veszi magának a merészséget, hogy kimondja: „itt van ez a marhaság, aminek semmi értelme sincs, csak azért adtuk ki, mert piaci hasznot remélünk belőle”. Nem, akárhogy törjem is rajta a fejem, ilyesmivel lényegében még nem találkoztam. (Más kérdés persze, amikor bizalmas hangulatban, szűkebb asztaltársaságban egyik-másik kiadó munkatársa megsúgja, hogy „megcsináltuk ezt a csapnivaló könyvet, mert pénzt remélünk tőle”, vagy, „mert erre kaptunk támogatást, de nem is adok példányt belőle, egyébként meg el ne olvasd!”… „a saját érdekedben”…)
Ha nem is pontosan így gondolta, de valami hasonlót fogalmazott idén tavasszal, a 79. Ünnepi Könyvhétre kiadott ismertetőjében a Duna könyvkiadó: „A kötet olyannyira sokrétűen dicséri az Apát, a Nemzőt, az Utolérhetetlent, hogy az már szinte zavarba ejtő – az olvasó elgondolkozik rajta, hogy ilyen idealizált Apa talán nem is létezik – és talán ő maga sem akar ilyen lenni. Mindazonáltal, a szonett-gyűjteményt nagyon szép, igényes kiállítású könyvben olvashatjuk végig.” Hűűű… Az én értelmezésemben ez azt jelenti, hogy habár hamisak, meg talán rosszak is ezek a versek, de a kötet gyönyörű kivitelben jelent meg, akárkinél jól mutat majd a polcon, és csicsás ajándéktárgynak ideális, akár Valentin-napra is. És egészen bizonyos vagyok benne, hogy a Duna könyvkiadó sem ezt akarta mondani, de a figyelmetlenség, a suta megfogalmazás ezt hozta ki belőlük.
„Regös István Attila szonettjei egy olyan személyhez szólnak, a világirodalomban e téren jelentkező űrt betöltve, akit mindennél és mindenkinél, még az édesanyjánál is jobban tisztel és becsül: az Édesapához” – olvashatjuk ugyanebben az ismertetőben. „Az Apaszonetteket egy felnőtt férfi írta, aki azonban lélekben mindig örök gyermek marad, és aki elveszni látszik a világban az apja nélkül. A szonettekből árad a vágy a régen elmúlt, de az álmokban örökké élő apa-kisgyermek kapcsolatra, de jól kitapinthatóak a költő fiatalkori érzelmei is a példakép-apa, és a már felnőtt férfi hódolata idősödő, de még mindig erős édesapja felé, mindenkoron annak lábai elé borulva.” No, ez már egy fokkal jobban hangzik, de azért még mindig zavarba ejtő, és elbizonytalanítja a potenciális olvasót.
Nem akarok rosszat mondani Regös István Attila verseiről. Habár irodalomként nem igazán tudom értékelni sorait, érdekes próbálkozásnak mondható a játszadozás a szonettformával, az idealizált apakép beemelése a költészetbe. Ebben olykor talán még sikeresnek is mondható, mint például – a továbbra is szigorúan érvényes fenntartásokkal együtt! – a XVI. Szonett című versében: „Ha azt mondom, szeretlek, te arcomra teszed kezed, / Gyengéden csak annyit súgsz: a szó kevés. / Én megértem okos aggályod s ígérem, ezután jobb leszek; / Ki szavakkal szeret, végtelenül kevély. / Miért nem tudom egész valómmal mutatni, mit szívemmel érzek, / Az őszinte szándék megbénítja karomat; / Ahelyett, hogy adnék, mindig csak kérek, / S ettől a megcsaló szégyene hasogat. / Megjavulok, esküszöm az égre, csak hadd redőzzön homlokom; / Midőn a kor kivájja szívemben a helyes utat, / S megindulok az általad helyesnek mondott nyomon, / Végre felfedi a jót, ki bennem az után kutat. / Akkor majd kimondhatom tisztán: szeretlek, / S e szóval valóban boldoggá tehetlek.” (Regös István Attila: Apaszonettek, Duna Könyvkiadó Kft., 2007.)
Ahogy az idézett versből is azonnal láthatja az olvasó, nem igazán irodalom ez, inkább idézetes- vagy emlékkönyvekbe való szépelgő gondolatok, mondolatok, amelyek hangzatosságuk ellenére is üresen kongnak. No, itt van, szándékom ellenére máris és mégis mondtam rosszat Regös István Attila verseiről, melyekben a szonettforma is gyakran megtörik, és még a shakespeare-i szonettre való hivatkozás sem állja meg igazán a helyét. De jól van, ez így manapság, a 21. században, a szabad formák és velük együtt a free szonettek teljes térnyerése után már nemigen számon kérhető. Legfeljebb csak tényként rögzíthető. De nem is ez lényeg.
A kötet kivitele az, ami alapvetően elkeserítő. Luxuskiadás, annyi biztos, s ilyen esetekben elmaradhatatlan a keménykötés. Bódor Enikő színes illusztrációi is nagyjából rendben vannak: nem igazán verseskötetbe illőek, egy mesekönyvben jobban érvényesülnének, de érdekes technikája, amivel nemcsak a szín-, de a fényhatásokkal is játszik, teljesen korrekt, esetenként megnyerő. Ez végső soron már önmagában is nagy erénye a kötetnek. Papp Mónika címlapfotója, habár amolyan pop-artosan gazdag színvilágú, még mindig az ízlésesség innenső határán mozog, és a valószínűleg számítógépes beavatkozás, illetve képmanipulálás által egymástól elkülönített színes és fekete-fehér részletek kontrasztja is jól érvényesül. De hogy a Rapid Press Kft.-ben, ahol a kötet grafikai előkészítését végezték, milyen mélyre ásták el ízlésüket a tervezők, méterekben nem, legfeljebb csak mérföldekben tudnám meghatározni. Ilyen formán pedig már egy másik irodalmi műbe tévedtünk, amelyiknek címe Utazás a Föld középpontja felé. Regös István Attila kötetének oldalai lila, rózsaszín, sárgás, világoszöldes, világoskékes, kékesszürkés árnyalatokban játszanak. Ez a színvilág leginkább talán a nyálas szerelemes regényekhez illene, hiszen ahogy lapozunk szonettről szonettre, egyre gusztustalanabbul türemkedik elő belőle a giccs.
Ez a kiadvány így tényleg csak egy dísztárgy a polcon, és nem verseskötet, távolról sem irodalom.
