Egy meggyőződéses többistenhívő költő jövendölést fogalmazott meg Jézus eljöveteléről abban az antik római korban, amikor még a küszöbnek is saját istenséget tulajdonítottak… Révay József A kétezer éves Vergilius című írásában, a Nyugat című folyóirat 1931. esztendei második számában (amelyik január 16-i datálással került az olvasók kezébe…), a Figyelő című rovatban rajongással beszélt a szerzőről: „Sorai úgy csengnek fülünkbe, mint éneksorok. Vajjon epikus-e az, aki a fa kérgébe vési szerelmese nevét s abban gyönyörködik, hogy amint a fa kérge nő, úgy nő szerelme is? Epikus-e az, aki megírta Dido regényét, Pallas szívbemarkoló siratását s aki leírta ezeket az örök szavakat: Sunt lacrimae rerum; és ezeket: Omnia vincit amor?
S csak lírikus köré szövődhetett az a legenda, mely Vergilius alakját a középkoron át övezte, mint egy prófétáét. E legenda a negyedik eklogából fakadt, melyben a költő megjósolja, hogy Pollio konzulsága alatt gyermek születik, aki megújítja a világot s meghozza az új aranykort. Akárhogy magyarázzák is tudós kutatók e vers vonatkozásait, mégis csak ez a vers volt az, amely a középkor emberében meggyökereztette azt a hitet, hogy Vergilius keresztény és látnok, aki megjövendölte az Üdvözítő eljövetelét. Ebből a versből indult ki a krisztushivő Vergilius mondája, amelyből aztán a középkoron át egészen a Dolopathosig s még azon túl is a Vergilius-legendák ezer meg ezer virága fakadt. (Ezek között az is, hogy Szent Pál apostol, mikor Nápolyban járt, meglátogatta Vergilius sírját és keservesen megsiratta a költőt:
Quem te, inquit, reddidissem,
si te vivum invenissem,
poetarum maxime!)
A költészet mindenható erejének alig van szebb szimboluma, mint Vergilius keresztény-voltának sokszázados hite. A modern tudomány reflektorának fényében szétfoszlik ugyan, de valami csodálatos aranypor csillogása marad utána. Éppen oly eltörölhetetlenül beivódik a lélekbe, mint Vergilius költészete, amely kétezer év minden dekadenciáján és modernségén túl is kiirthatatlan élmény marad. Ez az örök líra csodája, amely előtt Vergilius pásztorával döbbenten mondjuk: Deus, deus ille!”
Nos, igen, Révay és a Nyugat korában, melynek idén ünnepeljük a százesztendős jubileumát, még szinte természetes és kézenfekvő volt, hogy mindenki tanult és értett is deákul. S habár jómagam azon kevés szerencsések közé tartozom, akik a múlt század nyolcvanas esztendeiben, középiskolai éveinkben még tanultunk latinul, az ekkor elsajátított tudás, kifejezetten sajnálatos módon, édeskevés ahhoz, hogy a deáknyelven íródott költészetet eredetiben olvasni és értelmezni tudjam. Néhány egyszerűbb dologgal – talán! – tisztában vagyok, de alapvetően, mi tagadás, nem értem a latin nyelvű szövegeket. Mert ami evidencia volt Vergilius antik római korában, az már elveszett a középkor számára, s ami alapvető evidencia volt Révay és a Nyugat korában, mára már teljesen megfakult. Más és más korok más és más nyelvek iránt fogékonyak, manapság az angol az egyeduralkodó, a latin marginális, de volt a németnek és a franciának is domináns időszaka. Aztán mindkettő dominanciája odalett… (Ahogy Ritoók Zsigmond is megjegyzi Két szonettkoszorú címmel publikált dolgozatában az Ókor nevű történelmi folyóirat legújabb, idén szeptemberben megjelent 2008/3-as számában: „Aki egyszer a magyarországi latin nyelvű költészet (és versfaragás) történetét meg fogja írni, bizonyára el fog gondolkodni azon, hogy miért virágzik fel a 20. században, részben párhuzamosan a latinnak az iskolából s egyáltalán a közművelődésből való kiszorulásával. Miért írnak latinul verseket, miért fordítanak latinra magyar költői alkotásokat, nem csak rövidebb lírai darabokat, hanem […] a teljes Tragédiát is?”)
Publius Vergilius Maro (i. e. 70–i. e. 19) IV. eklogája volt az ihletője a nemrég lezajlott Szakrális Művészetek Hete (2008. szeptember 14–22.) alkalmából, a budapesti Központi Papnevelő Intézet épületének második emeltén, a Pálos Könyvtár előtti folyosón (ha akarjuk: a könyvtár előcsarnokában…) megrendezett kiállítás egyik alkotásának is. A tárlaton Hajnal János, Stift Zoltán Angelico, Patay Éva, Solymári Walkó László és Landthaller Judit alkotásait tekinthették meg a látogatók. Az itt bemutatott művek műfaji és technikai sokszínűségét pedig semmi más, csak a szakralitás kötötte össze. Míg Landthaller Judit, a Magyar Katolikus Lexikon szerkesztősége munkatársának modern fotográfiái, s azok közül is kiemelkedően a Dialógus című, a mai kor emberének életérzéseit fogalmazza meg a hétköznapok kézenfekvőségébe és egyszerűségébe, egyszersmind a spontaneitásába itatott szakralitás ábrázolásával, addig Solymári Walkó László (1909–1984) festményeinek mindenféle lényeit, az Art Universum című sorozatának darabjait mintegy meseszerűen szövik át a látomásos élményvilág elemei, illetve a felszínesnek vélt meseszerűség mögül előtérbe toluló víziók az élet keletkezéséről és kibontakozásáról.
A tárlaton bemutatkozó legfiatalabb művész, Stift Zoltán Angelico atya is a meseszerűség irányából közelít a szakrális tartalmakhoz: egy már megjelent hittankönyvhöz készült rajzait, valamint egy készülő Képes Bibliához megrajzolt, Teremtés és Noé bárkája című illusztrációit láthatta a közönség. Stift Zoltán Angelico a római Angelicum Egyetemen szerzett erkölcsteológiai doktorátust, majd a Szegedi Tudományegyetemen bölcsészdiplomát kapott elektronikus média specializációval. A Magyarországi Mária Rádió munkatársa. A kiváló példaként említhető Sámson és Delila, Loyolai Szent Ignác, Kis Szent Teréz és József álma című munkáinak gazdag formavilágával a hittankönyveket forgató gyermekek számára is élvezhetően és szuggesztíven kezeli a szakrális tartalmakat.
Manapság már egészen másfajta legendák szövődnek, mint amilyen Vergilius alakját övezte a középkoron át, mint egy prófétáét, de kétezer esztendő minden dekadenciáján és modernségén túl is lemérhető eleven hatásuk. Akár festményekben, könyvillusztrációkban vagy fotókban. Olykor pedig olyan fényképekben is, amelyeket alkalmasint napjában százával kattogtatunk el digitális kis készülékünkkel, vagy nagyon sokan ma már inkább – és egyszerűbben! – csak mobiltelefonjukkal. Mert a ma szövődő legendák között is akad szép számban olyan, amelyik megörökítésre érdemes.
