Három évvel ezelőtt, 2005. december 7-én a CENA Hírügynökség (Central-European News Agency) jelentése alapján tudósítottunk Hetven éve született Danilo Kiš címmel az akkor nyomtatott változatban már megszűnt Reggel című napilap helyében, egyfajta űrpótlóként megmaradt és tovább működtetett, azonos című internetes hírportálon a jubileum alkalmából Budapesten megrendezett tárlatról: „Emlékkiállítás nyílik 2005. december 7-én 17 órakor a Közép-európai Kulturális Intézetben a 70 éve született szerb író, Danilo Kiš tiszteletére. A rendezvény résztvevőit köszönti Predrag Čudić, Szerbia és Montenegró budapesti nagykövete és dr. Schneider Márta helyettes államtitkár.
A kiállítást december 20-ig tekinthetik meg az érdeklődők, jelenti a CENA hírügynökség.” Egy valójában méltatlan vita tárgya lehetne, hogy félig magyar zsidó, és félig montenegrói származása mellett mennyire helytálló őt szerb írónak nevezni, de ettől most talán el is tekinthetünk. Akárhogy legyen is, a nyelvnek, amelyiken alkotott, akárhogy nevezzék is azt az aktuális politikai tendenciáknak mindenkor megfelelve, olyan kiváló ismerője volt; műveiben olyan rétegeit tárta fel, és használta a legtermészetesebbnek tűnő egyszerűséggel, hogy ez mindenképp érdemesíti arra, hogy íróként is azonosítsák vele.
Kicsit furcsa a tárlat időpontjának megválasztása is, hiszen Danilo Kiš 1935. február 22-én született Szabadkán, így hát az emlékkiállítás hónapokkal a valódi születésnap után nyílt meg. De nem baj, hiszen végső soron az a legfontosabb, hogy valakinek egyáltalán eszébe jutott megszervezni, egy tárlatot rendezni emlékére, a magyar fővárosban. A kerek évforduló meg, akármilyen jó legyen is valaki matematikából, az esztendő végig tagadhatatlanul adott volt. De ez a decemberi időpont akkor már közelebb áll az író halálának dátumához, Danilo Kiš ugyanis 1989. október 15-én hunyt el Párizsban.
Ma már talán kevesen emlékeznek rá, de volt a Magyar Szónak egy 1990-ig heti rendszerességgel megjelenő Kommunista című melléklete, amelyikről Molnár Tibor röviden csak ennyit jegyzett fel Prágából jelenti a Tanjug, avagy Dubčektől Husákig című kötetében (Magyar Szó, Kilátó Könyvek 4., Újvidék, 2008): „1967-től jelent meg a JKSZ szerb-horvát nyelvű Komunist című hetilapjának magyar nyelvű változata, a Kommunista. A lap a Magyar Szó mellékleteként került forgalomba.” Tényszerűen tegyük még hozzá ehhez, hogy önálló lapként öt nyelvi változatban, szerbhorvát és horvátszerb (cirill és latin betűs), szlovén, macedón és albán nyelven jelent meg a régi Jugoszlávia területén, és rövidített kiadásban működött bolgár, magyar, szlovák, román, olasz és ruszin nyelven. Magyar szempontból ez annyit jelent, hogy a napilap kivehető mellékleteként összesen négy oldalt foglalt el a Kommunista, s az utána következő lapokon már az újságnak az ettől független, úgymond reguláris rovatai következtek. Ezért is történhetett meg, hogy öt nappal az író halála után, 1989. október 20-án a Magyar Szó mellékletének négy oldalát követő lapokon jelent meg a művelődési rovat, abban pedig az itt következő beszámoló: „Tegnap a belgrádi újtemetőben az érdemes polgárok sírsorában örök nyugalomra helyezték Danilo Kišt, a kortárs jugoszláv irodalom és az európai irodalom egyik legjelentősebb képviselőjét. A temetés pravoszláv szertartás szerint zajlott, s az író végrendelete értelmében nem hangoztak el búcsúbeszédek. Egyedül Amfilohije Radović bánáti püspök a ravatalnál mondott néhány szót Kiš irodalmi munkásságának, művének jelentőségéről. A gyászoló családtagok mellett a temetésen jelen voltak Kiš írótársai, ismerősei, az irodalom és műveinek tisztelői, valamint a társadalmi-politikai élet kiemelkedő képviselői. Danilo Kišt több ezer ember kísérte ki utolsó útjára.” A lapszám alapján pedig az Egy dühödt angyal az égből című kisregényemben (Trium(f)virátus, Forum Könyvkiadó, 1998.) egyszer már felidéztem, hogy aznap este a Magyar Televízió egyes csatornáján sugározták Pier Paolo Pasolini 1961-ben készült A csóró (Accattone) című filmjét…
Az a szövetségi állam, melynek nagyköveteként – az egyébként zentai születésű – Predrag Čudić az emlékkiállítást 2005-ben megnyitotta, ma már nem létezik. Pedig alig telt el azóta szűken mért három esztendő. Létezése nem volt más, mint egy átmeneti állapot, olyan, amilyenről Bródy János is énekelt a dinoszauruszokról szóló dalában: „De végül is kihaltak mind a dinoszauruszok / Igen, a létezésük nem volt más, csak átmeneti állapot”. Lényegében különösebb búcsúbeszédek nélkül hagytak el bennünket a különböző neveken illetett országok is az elmúlt évtizedekben, államalakulatok jöttek és mentek, mintha holmi átjáróház volna ez a Balkán. Ezért fordulhatott elő, hogy voltak (és vannak még ma is…) pillanatok, amikor olyan ország útlevelével kellett utazgatnunk, amelyiknek a közvetlen leszármazottja, az őt követő utódállama is megszűnt már létezni, s olyan ország személyi igazolványával igazolhattuk személyazonosságunkat, amelyiket legfeljebb csak a történelmi atlaszokban lenne érdemes keresni. Azt pedig, hogy milyen államneveket nyomtattak a hatóságok ezekre az okmányokra, akár Bródy János dalának záró soraival is behelyettesíthetjük: „A tyrannosaurus rex, a brontosaurus, a triceratopsz / Kihaltak mind, mind / A diplodokusz, a stegosaurus / A pteranodon, a kamptosaurus / Kihaltak mind, mind-mind kihaltak”.
Jövőre lesz Danilo Kiš halálának huszadik évfordulója, a tüdőrák még a múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúi előtt elvitte, ő mindebből már nem láthatott semmit, egy olyan ország polgárának, egy olyan nép írójának vallotta magát, amelyiket ma már mindenki csak a dinoszauruszokkal azonosít. Mert velük azonos sorsra jutott. Danilo Kiš nem utazott Tyrannosaurus Rex országának útlevelével, nem volt kis-brontosaurusi személyi igazolványa, és Diplodokusz és Stegosaurus Államszövetségét sem ismerte. Búcsúbeszédek nélkül távozott, s ha az élet sok más területén talán nem is mindig tehette meg, a saját temetésén beleszólhatott abba, hogy csak a valóban fontos dolgokról essen szó: a műveiről, amelyeket úgy hagyott örökül az egymást váltó államalakulatokra, mint a közös múlt olyan értékes darabjait, amelyeket a családi osztozkodásban majd mindenki igyekszik a magáénak vallani.
