Terék Anna legutóbbi verseskötete, a Halott nők című, külsejét tekintve gyönyörű, tartamát tekintve felkavaró kiadvány. Az Antal László illusztrációival készült könyv stílusában illeszkedik e szerzőpáros korábbi közös munkáihoz, a Mosolyszakadás és a Duna utca című kötetekhez, ugyanis Antal ismételten rendkívül markáns és sajátos univerzumot teremtett a versek köré. A Duna utca vibráló azúrja jelen esetben pirosra váltott, vérszínű elemek dominálnak a Halott nőkben. Tűz és vágy és élet. A képi világ mintegy ellensúlyozza a versek tematikáját, hangulatát.
Terék Anna ugyanis a korábbi, visszafogott társadalomkritikát is megfogalmazó én-versek helyett jelen kötetében a háttérbe vonult, és mintha egy sajátos szeánsz hanganyagát rögzítette volna, olyan nőket beszéltet, akik a „túlvilágról” szemlélve hátrahagyott életüket, mesélnek önmagukról, a sorsukról, mindazokról a körülményekről, amelyek a halálukhoz vezettek, illetőleg amik miatt a halált választották. Az olvasó már a versmonológok elején értesül arról, hogy a benne megszólaló hölgy, adott esetben kislány hogyan veszítette életét, tehát a léte jobbra fordulásának, a boldogabb lezárásnak még a lehetősége sem adott, hanem a végpontból araszolunk visszafelé, sorról sorra rakosgatjuk össze a történetmorzsákat, s miközben körvonalazódnak az egyéni sorsok, az őket körülvevő világ is megjelenítődik.
Ez a világ pedig telve rosszal, bűnnel, betegséggel, megaláztatással, fájdalommal. Felevenítődnek a kilencvenes évek háborús borzalmai, a szarajevói, golyózáporos mindennapok, amikor is futva közlekedtek az emberek az utcán, hisz mozgó célpontot nehezebb eltalálni, gyerekek váltak áldozatokká, s az öregek a padláson kötötték fel magukat az éhségtől elkeseredetten. Emellett olvashatunk még bennük Szibériáról, ahol álomba fagytak szenet evő foglyok, ahol megvakul, aki nézi a végtelent, és ahol az emberek egy ponton elkezdenek mérhetetlenül sokat inni, hátha úgy el tudják viselni az életet. A patriarchális társadalmi rendszerekre jellemző női alárendeltség is felmerül témaként, illetve a szégyen, ha nem fiú az elsőszülött. Az emigráció kérdése, egyfajta örök-aktuális témaként, szintén helyett kapott a versekben, és az is, hogy az otthonukat hátrahagyók, bár helyet változtattak a csillagok alatt, továbbra is cipelik magukkal a múltjukat és a terheiket, „hosszú ránc fut a homlokukon / a két szemük közé és / az ember arca mellé néznek, / miközben beszélnek. Mindegyik halkan beszél és közben / egyik sem mond semmit.”
Az elmenekülés a valóságban nem eredményez lényegi változást, bár a nem menekülés kilátástalanságánál azért egy hajszállal talán mégis többet, hisz a hátramaradók nem tudnak mit kezdeni a mindennapos létbizonytalansággal, amelyben a kisgyerekek is „gyilkolósat” játszanak, amelyben néha véletlenül végignézik, hogy lövik agyon az embereket, sőt, akár a bűvészek, a gyerekek képesek láthatatlanokká válni. A felnőttek pedig szűkölve ülnek a tévé előtt, ropogtatja a csontjaikat a félelem, és megtanulnak minél hangtalanabbul élni. A nők arcára mintha szögekkel rögzítenék egybefolyó könnyeiket, sírás közben porrá törik az összes elképzelésük arról, hogyan fognak élni, és tenyerükben lakik a halál; a férfiaknak pedig cérnavékony a lelkük, az asszonyok szavaiban és emlékeiben válhatnak csak „nagyobbá”, hősiesebbé, és az idő úgy ül a vállaikon, mintha repedés nélkül bírná súlyát a csont.
Ebből a közegből kétféle menekülés létezik. Lelki és fizikai síkon. Lelkiekben az egyedüli mentsvár az istenkeresés. „Utakat keresek hozzád, Uram, / de lelépsz az útról minduntalan, / mielőtt még a nyomodra akadhatnék. / Mély figyelemmel söpröd el lábnyomaidat, pedig előbb-utóbb mindbe belelépek majd” – fogalmazza meg a Csillagok című vers hőse azt a környezetére jellemző létélményt, amely a „rejtőzködő isten”-hez kapcsolódik. Ez az Úr pedig, félő, hogy teremtményeihez hasonlóan, gyakorta félre fordítja a fejét, és csak akiket igazán szeret, azokat engedi magához közel. Igény pedig lenne rá bőven. „Annyian kapaszkodunk beléd, / hogy szinte már a földre lógsz, Uram. / Van-e még rajtad hely? / Odatenném én is a kezem” – olvasható a Hajszálak című versben.
Mindazok, akik belefáradtak ebbe az istenkeresésbe, s lelki értelemben nem lelnek megnyugvásra, azoknak a halálba való menekülés marad. Számukra az elmúlás, a megsemmisülés a megváltással ér fel. Az „életbe hajítottak” csupán végigmenetelik a számukra kijelölt utat, teszik a dolgukat, s úgy mennek el, ahogy jöttek, hangtalanul, lehajtott fejjel. Mindössze hiány marad utánuk, az a pillanatnyi űr, amely kitölti az eltűnő test helyét, s csak az utódaikban égő, sebszerű emlékezetük múlhatatlan.
Terék Anna Halott nők című, gyönyörű és felkavaró könyve sajátos tabló – emberi sorsokkal, túlvilági dimenzióból, szavakba, verssorokba szedve. A költő látszólag mindehhez csupán médiumként járul hozzá, arcot, hangot, teret ad versalanyainak, s ő maga mindvégig semleges marad. Rejtőzködő. Pedig ez a kötet a szerzőjéről vall elsősorban. Az ő szemével pillanthatunk bele az emberi lélek belső bugyraiba, amely sokszor komorabb és sötétebb, mint a körülöttünk lévő világ, még akkor is, ha a látható sokszor a láthatatlannak a kivetülése. Mégis mindig marad valami rejtett, amelynek megragadásához nem elegendőek a szavak.
