A 2015-ben megjelent Fordított idő minden áttételessége mellett a kor időszerű, és ma is aktuális problémájára, a migránsválságra reagáló regény. A mórok hispániai betörése, a „szedett-vedett” tömegek megjelenése Európában fölborítja a korai középkor szépen elképzelt világrendjét, amit az akkori, a népvándorlás során szélvész által hajtott falevelekként hánykolódó európai népek az új körülmények közepette képtelenek kezelni, sőt, fölmerül, hogy az arabok valamelyikük árulása révén jutottak be a kontinensre. Két évvel a könyv megjelenését követően a benne fölvetett kérdések ma is naprakésznek bizonyulnak. A regény természetesen nem ilyen közvetlenséggel beszél a problémákról, amelyekkel Európa szembesülni kényszerült a múltban és kényszerül a jelenben. Bánki Éva abba a középkorba helyezte történetét, amelyben soha semmiről se állítható, hogy megtörténtek, vagy csak megtörténhettek volna az események, esetleg költők meg papok találták ki azokat, tündérek kuszálták össze az idő fonalát, aminek folytán egyesek nem csak a múltra, hanem a jövőre is képesek emlékezni.
Ez a korszak a Heribert Illig történész által a kitalált középkornak nevezett periódus, a VII–X. század, vagyis a kora középkor. Illig sokat vitatott teóriája szerint az erre a periódusra vonatkozó írásos források meghamisították a történelmet, a bennük szereplő események vagy máskor, vagy egyáltalán meg se történtek, miként a történelemírásban szereplők is részben kitaláltak, részben meg más periódusból kölcsönzöttek. Bánki Éva regényében ennek a történelemfelfogásnak mentén kitalálta saját, fikciós középkorát.
Mi sem természetesebb, mint hogy az első könyv szereplői, helyszínei megjelennek a második kötetben is, amit valóban folytatásként élhet meg az olvasó, noha a megjelenített világban igencsak kérdéses az idő folytonosságának elve, van, aki csak körbe jár benne, más a meg nem történtekre, vagy az egykor megtörténendőkre emlékszik, történetmondásuk alternatív történetláncolatokat alkotnak.
Az Elsodort idő központi alakja ismét Riolda, aki immár egy apró, kopár, a fölszabadított rabszolgákkal egyetemben összesen 96 lakost számláló sziget királynője, férje Sjön, gyerekei Kyd, vörös Sjön és Fiona. Riolda váratlan és meglepő meghívást kap Northumbria új uralkodója, az ifjú Ethelred udvarába, ahová egyéb uralkodókat is meginvitáltak, hogy közösen indítsanak keresztes hadjáratot a mórok ellen. Riolda tudta, hogy neki se anyagiak, se harcosok számának tekintetében nincsen keresni valója a szervezkedésben, de látta, a többi nagyúrnak se fűlik a foga a hadjárathoz. Ethelred fiatal és lelkes álmodozó volt. „Bár Northumbria ura csak néhány éve keresztelkedett meg, el sem tudta képzelni, hogy él a földön olyan épkézláb fiatal, aki ne venne részt a legnagyobb örömmel egy olyan fantasztikus társasjátékban, aminek a neve: a szentség megszerzése. Már a vár felé vezető úton olyan magától értetődő odaadással beszélt a kínhalálról, az élve eltemetésről, a felnégyelésről, az akasztásról, mintha a legdivatosabb körtánc vagy a vadászat gyönyörűségeit taglalná.
Vértanúság, örökkévalóság, mártíromság.” (25. o.)
A saját karóba húzására, vagy máglyahalálára óhajtozó, a papok handabandájától föltüzelt vallási fanatikus fiatalember ugyan nem volt tisztában vele, hogy az udvarában emlegetett országok közül melyik a valóságos és melyik a költők fantáziaszüleménye, de mindegyik uralkodóját a seregében szerette volna látni. A regénynek ennél a szálánál ennél hosszabban nem érdemes időzni, mert a hadjáratból nem lett semmi.
A szervezkedők közt megjelenik a tekintélyes és vagyonos Hildi hercegnő, Riolda egykori úrnője, aki három, erdőben eltűnt gyermeke után sóvárog, felkeresésükre küldi Rioldát, akit úgyszintén három gyermeke vár haza. A felkutatási akció sikertelenül végződik, de kiderül, hogy „a fiatal halottak szeretnek összevissza csatangolni” (55.o.), vagyis annyi hozzájuk fűződő, ellentmondásos történetre bukkantak, hogy reménytelen volt a gyermek hercegek fellelése.
Bonyolult lenne tovább gombolyítani a történések átmesélését, a zsidó és az arab szálak megvilágítását, a Tökéletes Város és Velence fölfedezését, a rabszolgaság köré vont teóriát, az írástudók ostobaságát, a könyvek ürességét, az ereklyekufárok gátlástalanságát, az élőknek még a visszafelé folyó időben is töretlen a halál felé menetelését. „Minden történet mögött ott lapul egy másik történet. Egy kibogozhatatlan és megfejthetetlen.” (278. o.) Bánki Éva ezekbe a történet-labirintusokba vezeti olvasóját, akinek egyedül kell megtalálnia bennük a saját Ariadné-fonalát. A szerző tudja, csak annak nincsenek titkai, aki semmire sem emlékszik. A történetek mögött pedig minduntalan titkok rejtőznek, a múlt és a jelen folyton összecserélődik. Írásom címéül Szentkuthy Miklósnak a múlt század első felének végén megjelent regényének elnevezését választottam, mert érzésem szerint a szerzővel egyetemben Bánki Éva is erősen kétli, hogy immár Európa lenne a „világ közepe”, hanem erősen visszaszorult.
Nem egyszerű olvasmány az Elsodort idő, de ezt megszoktuk Bánki Évától. Ugyanakkor rendkívül olvasmányos, olykor szentenciákat idéző narratíva, amire számítottunk. Történelem, áltörténelem, fikció és kíméletlen precizitás elegye.
